Akár hiszitek, akár nem (mert én még most sem hiszem el), a malac tegnapelőtt kimondta az első szót. Tisztán, érthetően, összetéveszthetetlen szituációban.
Nóra és apja indultak reggel az oviba, már kiléptek a lépcsőházba és onnan köszöntek, mikor is a fiam felemelte a kezét, intett egy tétovát és érthetően azt mondta, hogy pá-pá, úgy, hogy előtte semmiféle biztatás, előmutatás nem történt. Azt hiszem, így a véletlen egybeesés kizárva. Döbbenten néztünk egymásra, majd szinte egyszerre kérdeztük egymástól, hogy "hallottátok, azt mondta pá-pá?"
Egyszer már történt hasonló néhány hete, amikor anyósom felvette, mélyen a szemébe nézett a fiatalember és azt mondta, mama. De ez még akkor annyira hihetetlen volt, hogy gyorsan ki is iktattam a tudástár jegyzékből és a véletlen egybeesésnek tulajdonítottam.
És a mutatványok, amelyekkel már hónapok óta remekül szórakoztat minket a malacom (csak nem igazán sikerült dokumentálni, elég nehéz elcsípni a pillanatot, így még nem is írtam róluk): az a puszidobás, kacsintás (páros szemmel vigyorogva), indiánozás (dokumentálva alább) integetés, a legfrissebb attrakció pedig a halacskák utánzása.
Lehet, hogy Z nem a legügyesebb gyerek, de, hogy nem hülye, az biztos :-)
