Már a reggel rosszul indult egy borzalmas éjszaka után, amit Nóra végigköhögött és szörcsögött én pedig az apjával folyamatosan porszívóztam az orrát. Nem akarom magam sajnáltatni, meg igenis megérdemlem, hogy kismama létemre legalább egyszer éjszakázzak, de szörnyű volt, jelentem, és le a kalappal mindenki előtt, akik bírják ezt a non-stop ügyeletet. Szóval a gyermek betaknyosodott megint.

Reggel aztán rohantunk dokinéninkhez a rendelőbe, habár igazi problémám már nem is a nátha volt (már rutinos orrporszívózók vagyunk, sőt, már Nóri is beletörődően viseli és úgyis elmúlik egyszer csak), hanem a gyerek keze! Igen, a bal gyűrűs ujja alatt kitapogattam egy kiálló csontot. Éreztem, hogy ez gáz lesz, és küldtek is minket egyből a Jánosba a gyerekambulanciára, feltételezvén, hogy esetleg eltörött az ujja. Persze semmi ilyen szitura nem emlékszünk, olyan furcsa ez az egész. Meg különben is, ha eltörik valami, akkor legalább egy jó kis bőgés dukál, nem?! Vagy valami más külsérelmi nyom ...
Szóval, elnyargaltunk a kórházba, jó messze sikerült leparkolnom, gyereket kirángattam a kabrióból (ugyanis a rendes autóm most szervizben van, és így kénytelenek vagyunk a rendetlennel járni nem kis feltűnést keltve, van is egy képem még korábbról) aztán felkaptam, átvágtáztunk 4 zebrán, majd mikor beértünk a kórházba, látom ám az eligazító táblán, hogy persze a másik végében van a gyerekrészleg. Jó, akkor Nóri jön már a lábán, letettem, de látom ám, hogy a fél pár cipője nincs rajta. Na, ekkor gondoltam azt, amit úgyis tudtok...
Nyargalás vissza a kocsihoz, útközben sasszem kereste a fél pár cipőt, aminek nyoma veszett, holott igazán feltűnő rózsaszín darab. Akkor viszont rohanás haza másik cipőért, majd vissza a kórházba (persze az Uram férfi hozzáállással megkérdezte, miért kellett hazamenni?). De ekkor már vittük a babakocsit is a kórházi túránkhoz.

Na a Jánosról meg aztán nem is beszélve, ennél undorítóbb helyet még nem láttam. Felújítják, de legalább a rendelő részeket kitakaríthatnák, ahol másfél órát vártunk, majd elküldtek a legnagyobb dzsuvába röntgenre, ott szintén fél óra várás, mire a gyerek is már elfáradt, az ölemben nem ült meg persze, így a szutyokban hempergőzött. Aztán végre szólított minket a munkáját szétunt, menjenekafrancbaabetegek doktor úr és kinyögte, hogy fejlődési rendellenesség. Próbáltam még kérdéseket feltenni, hogy mitől, hogyan, miért, mi lesz és társait, amire a válasz 'anyuka, nincs teendő' a menjek a francba nézéssel alátámasztva. 

OK. Gyereket otthon gyorsan sterilizáltam, megetettem és ágyba dugtam, én pedig kerestem másik orvost, ahová pénteken megyünk.

Itt a kacska kéz fotója (ahogy anyu nevezte el).

Vagy lehet, hogy tényleg nem lesz zongoraművész?