Szegény gyerekkel néha teljesen úgy bánok, mint egy plüssmacival. Bármilyen váratlan pillanatban képes vagyok elkapni és agyonpuszilgatni, ráadásul pechére egyre jobban felbátorodom, mert az utóbbi időben már nem is tiltakozik annyira.

Egyébként pedig imádom most ezt a korszakot. Annyira édes és bevallom, most olyan könnyű is vele. Már nem kell állandóan a nyomában lenni és lesni vajon mit borít magára. Szépen eljátszik magában vagy mással (pölö Jon és Blanka), segít nekem, ha megkérem (simán fel tudja kelteni az apukáját a reggelihez, meg hasonló életszerű feladatok), állandóan énekel vagy mondókázik (az egy kis malac röf-röf-öt betéve tudja mind3 versszakkal, thanks to Irénke. De már a mi-mi-mi-mi mi mozog a zöld leveles ...-t is tudja :-)), olyanokat mond, hogy szétröhögjük magunkat.
Lehet vele jönni-menni, csak a délután 1-4-ig tartó alvást kell betartanom és akkor vidám, mosolygós egész nap.
Az sem utolsó, hogy ha valami baja van, elmondja és kész. Nincs további nyűglődés, hogy megfejtsem a gyereket.
Szóval, élvezem ezerrel! És persze puszilgatom tovább ezerrel! (Lelkiekben pedig készülök a "terrible two"-ra.)