Fára mászni jó és izgalmas.
Belátom, hogy egy gyereknek fán a helye. OK. Sejtem, hogy eljön az idő, mikor körmöt rágva izgulok majd, hogy épségben megússza húsnyulam az akcióit, de a hangsúly a majd-on van!
Könyörgök, egy kétéves mi a fenének akar fára mászni, mikor még Spejbl és Hurvinyek mozgása is koordináltabb, mint neki?! Márpedig az udvarunkon lévő fák újabban ellenállhatatlanok. Nóri áll a fa alatt és sivít, hogy fára szeretnék mászni! Erre én beleegyezően bólogatok a kérésére, gondolván, hogy nosza, tégy úgy, és titokban röhögök a markomba, hogy úgysem tudja megmászni. Aztán erre ő is rájön és tovább visít, hogy nem tudooook! Tegyél fel! Ja, kérem, akkor tanulj meg. Na, persze a végén felpakolom a fára és egy boldog vigyorral a fején ül a majmom a fán ...
A boldog vigyor azért nem látszik a fotón éppen, mert amint exponálnék, máris elhangzik a kérdés, hogy megmutatom-e a fotót ... Aztán akad egy másik majom is mikroközösségünkben (éppen medvének álcázva), akinek szintén sürgős fáramászási ingerenciája támad, így szépen kettecskén is el tudnak ücsörögni.
