Egy kis műhelytitokkal kezdeném a mai posztot. Az van, hogy esküdöztem magamnak, hogy ezentúl újra rendesen, szorgalmasan írom a bejegyzéseket, vagyis nagy elhatározásokban voltam (nem mondom, hogy külső nyomást nem kaptam :-)) mikor is a teljes admin felületemről eltűntek a szerkesztői ikonok, kvázi a címen kívül egy mukkot sem tudtam leírni. Gondoltam, hogy nem túl vidám címekben közölni a közlendőt, így írtam gyorsan a rendszergazdának, aki közölte, hogy töröljem a böngésző cache-t. Na kösz! Még szerencse, hogy van gugli, már majdnem írtam Silaynnak, mivel ő a nagy megfejtőm, de rábukkantam és végig csináltam a feladatot, de semmi. Viszont rájöttem, hogy ha a böngészővel lehet baj (még szerencse, hogy ezt a szót ismerem), akkor áttérek a mozzillára az explorer helyett és lássatok csodát, újra tudok írni. Azért most nagyon büszke vagyok magamra. (Ha valaki mégis tud valami okosat a cache-ről akkor kérlek ne titkoljátok, köszi.)
És akkor visszatérve a lényegre. Először is nagyon köszönöm az ilyen-olyan csatornákon érkező gratulációkat, jelentem kiskrapekkal továbbra is minden rendben és hamarosan róla is fogok írni, de most a Nóriról.
Mióta óvodába jár a kisasszony, elkezdte nekem mondogatni, hogy ő is szeretne copfokat. Hát ez több szempontból sem tűnt nekem jó ötletnek. Egyrészt, mint már többször is írtam, izzad mint a ló. Nincs mit szépíteni, még télen is képes magát csuromvizes fejűre izzasztani, ha éppen egy picivel melegebb van a lefekvésnél. Ilyenkor gyors hajszárítózással lépek közbe (és csak abban reménykedhetek, hogy talán majd kinövi). Másrészt pedig tüsire vágtuk nyáron a haját, így nem sok esélyt láttam arra, hogy valaha abból copfok lesznek. Aztán megadtam magam és a hétvégén próbafrizurát csináltunk. Íme az eredmény:
Azóta természetesen napi rutinná vált reggel a copf formázás. Viszont az óvónők annyira aranyosak, hogy a délutáni alvás után is mindig megfésülgetik a csutkákat (nagymama szerint antennákat). Hát igen, kezd csajosodni?!