Az egész kalandosan indult. Egyrészt azért, mert fogalmam sem volt róla, hogyan indul egy szülés, mit kell érezni, honnan fogom tudni, és a szokásos ilyenkor felmerülő kérdések. Másrészt pedig azért, mert hallottam kedd este a hírekben, hogy hidegfront jön (ami ugye nem elhanyagolható tényező, ha az ember szülésre készül) az uram pedig kedd esténként hímek és italok társaságában elemzi a gazdaság és a világ dolgait (én nemes egyszerűséggel bulizásnak hívom, de ő ez ellen mindig hevesen tiltakozik), így hát felmerült bennem az is, hogy mi lesz, ha tényleg ...
Aztán a terhesen már szokásommá vált módon, igen késő este (mondjuk 9 körül) ágyba bújtam és bíztam a legjobbakban (különösen, hogy én 28-ra terveztem a gyereket, mert mi is 28-asok vagyunk). Hát ő nem így gondolta, a front fontosabb volt, mint holmi számmisztérium. Uram hazaérkezett (hogy is mondjam, némi alkohol kíséretében) hajnal fél 3-kor, én pedig valami furcsára ébredtem háromnegyed 3-kor (azért össze vagyunk hangolva, nem?). És tényleg olyan menzesz szerű valami volt. Mondtam a családfőnek, hogy akkor mérjük az időt, mert 15 perces fájásoknál indulunk. Mondta, hogy jó, fent lesz, figyel! Sikerült is neki komoly 10 percig. Így hát egy óra társaságában visszabújtam az ágyba és figyeltem magam meg az időt. Hajszál pontosan félóránként éreztem valamit, mígnem hajnal lett, majd reggelig semmi sem változott, én viszont nem aludtam egy percet sem.
Aztán hívtam a szülésznőt, mondta, hogy menjünk be a kórházba, megnéznek, de vigyem a cuccomat is. Megfürödtem, hajat mostam, sminkeltem (mert hát mégis csak hozzam a jobbik formám, ha a Nóra gyerek meglát) meg pakolgattam még picit és bementünk. 
A CTG-t rámkötözték, de pont egy hascsikarás jellegű érzéstől mentes félórában. Majd mondta is az ügyeletes orvos, hogy "drága kismama, nincs itt még semmi, nyugodjon meg, napokkal előtte is jelentkezhetnek ilyen hasonló fájásocskák, de azért megnézi, mit mutat a méhszáj"... na, akkor rémülten odaszólt nekem, hogy hát 2 ujjnyira tág vagyok. Na, ezzel az információval én nem tudtam mit kezdeni, de éreztem, hogy súlya van a dolognak. Végül mégis arra jutottunk, hogy hazamegyek és délután 4-től rendel a dokinénim, ő majd megvizsgál újra.
Pihengettem otthon (dolgozni aznap már nem mentem be), viszont Zolinak volt egy fontos tárgyalása 1-kor, de mondta, hogy utána azonnal jön. Na, mikor elment, kezdtek kicsit sűrűsödni azok az érzések, majd mikor fél háromkor hazaért, már fájásoknak konstatáltam a helyzetet. Fel is hívtam a Beátát (dokinéni), hogy ha lehet, lemennék hozzá a rendelőbe, mert kezd gyanús lenni a dolog. És tényleg, 3 körülre már 4 ujjnyira tágultam, így újra elindultunk a kórházba. Útközben riasztottam a csajokat (Fincit és Nellit), hogy gyertek, mert szülünk, és mivel ezt eljátszottam már párszor (isteni humoromnak köszönhetően), kissé kételkedve fogadták a hírt, de jöttek. Háromnegyed négyre beértünk, elfoglaltam a szobám, és irány a kád. Kádban vajúdás mellett döntöttem és milyen jól, mert ha a vajúdást fantasztikusnak lehet nevezni, akkor az enyém az volt. Halk zene, mécsesek, illóolaj, Nelli masszírozta a lábamat, Eszter meg a hátamat, közben pedig sztorizgattunk. Az uram néha bejött, hogy lányok, kértek-e valamit, meg hogy milyen bulihangulat van itt. 
Aztán 6 előtt bementem a szülőszobára és jött a világ legbrutálisabb dolga, a tolási szakasz. Na, az tényleg durva volt, de a negyedikre kibújt Nóra. Magamhoz öleltem és (állítólag) azt mondtam, drága kis tündérem. Így hentergőztünk meg szemeztünk egy kicsit, merthogy a szemét is kinyitotta, ami elég nagy művelet volt, ugyanis teljesen be volt neki dagadva. (Egyik barátnőm meg is állapította a képek láttán, hogy úgy néz ki mint egy néger-kínaibaba)
Aztán a lányok elvágták a köldökzsinórt, megfürdették, megmérték, 9-10-es apgart kapott :-) 3070gr és 53cm. Majd rácuppant a cicire, jól elvoltunk kettecskén, de aztán elvitték tőlem, én pihengettem a család meg gyönörködött az amúgy valjuk be, nem túl szép gyerekben. Kicsi, puffadt, de cuki és a mienk.
