Eljött az idő, hogy megírjam első panaszos posztomat. Egyrészről azért, mert ahogy nő a gyerek, nő az egója, akarata is, másrészről, hogy Kétimamit kicsit vigasztaljam, egyszer csak mindegyikükből előbújik az ördögfióka, így lesznek a kis édi-bédi gyerekekből kis terroristák.
Elmúlt az a régi szép idő, mikor mint egy zsák krumpli feküdt a gyerek a hátán, nézelődött, mosolygott a rágügyögő emberekre és kb. ezzel ki is merítette a teljes interaktív kommunikációs eszközkészletét.
Ahogy nőtt az érdeklődése és a kíváncsisága, egyre inkább rájött, hogy van saját akarata is. Eleinte még csak a hangerejét használta, vagyis ha valami érdekelte, rámutatott, hogy öööö, majd rövid reakciómentes idő elteltével hangosabb öööö-zésbe kezdett. Mostanra már bevetette a sírás (valószínűsíthetően már egy enyhébb hisztikezdemény) fegyvert is a nyomatékosításra.
Szemléltetésül itt egy gyönyörű darabja az "anya, hagyjál már békén, most nincs kedvem törölközni" című drámánknak. Hát ez is az én lányom!
A legdurvább eddig nála, mikor nagy könnycseppeket is kinöveszt ezekhez a műsírásokhoz, na, akkor a szívem szorul össze és arra gondolok, micsoda anya vagyok én, de aztán hamar belátom, hogy igazából manipulálva vagyok jócskán.
Aztán ha kérditek, hogy mik is az ilyen óriási problémák az életünkben, hát ilyenek, hogy 'a másik könyvet kértem a polcról, amit már szanaszét rágtam és úgyis meg fogom enni' vagy 'most nincs kedvem felvenni a cipőt, hogy gondolod' másik verzióban 'vedd már le a cipőt rólam'.
Amin törprengek, viszont az az, hogy mennyit lehet nekik engedni, hogyan kell viselkedni? Ma mikor láttam a 14 hónapos tündéri, angyal Blankát ahogy levetette magát a földre egy könyvesboltban ... elgondolkodtatott ... és kérdem én, hol vagyunk még a terrible two-tól?!
