Nóra egyértelműen legkedvencebb programja a bizonyos vidámparkos délután volt.
Mikor megérkeztünk, egy ooó-val kommentálta a látványt, majd Dylan-nel egyből rávetődtek betotyogtak/bemásztak a trambulinra. Ott bemelegítésképpen egy kis ugra-bugra, majd jött a motorozás anyával, 
autózás Dylan-nel (no, ez egy kis csalás, most esett le, hogy ez a kép előző nap készült, habár mindennap fotózhattunk volna egy ilyet. Különben döbbenet volt számomra, hogy a spanyolok mennyire gyerekbarátok, vagy csak egyszerűen nem bírják a gyerekvisítást, mert szinte minden kis faluban szuper vidámpark van, és minden utcasarkon fel van állítva egy érmével működő kisautó/repülő/..., ami persze azt eredményezi, hogy elég komoly figyelemelterelő stratégiát kellett Nórinál alkalmazni, hogy ne kelljen minden sarkon rázatni a fenekét.)
De hogy folytassam a sort, Ádámmal volt harckocsizás, no meg repülőzés, 
majd körhinta 2x, amit szintén én nyertem és reménykedtem, hogy ez az a pont, amikor már sikerülhet lelépnünk. De nem! Ekkor még fel kellett ülni a Safari vonatra is, ami után erőszakkal némi apai erőnléti fölény bevetésével sikerült áttelepítenünk bázisunkat az utca túloldalán lévő pizzériába.
Itt minden felnőtt igyekezett kiszuszogni magát, nem úgy a gyerekek. Nóri annyira fel volt pörögve a programtól, hogy egyszer csak, konkrétan kiszökött az étteremből, hogy ő megy vissza vidámparkozni. Az utolsó pillanatban kaptuk el.
Nem semmi a kiscsaj, most egy darabig még elkerüljük a gyermekszórakoztató létesítményeket, azt hiszem.
