Egy történet arról, amikor a szülői önzés felülkerekedik a nevelési elveken.
Hát igen, kicsit szégyenkezve, de be kell vallanom, hogy vasárnap Nórit színházba vittük. Történt ugyanis, hogy utolsó pillanatban megtudtuk, hogy Azuram és én legkedvencebb ütőhangszerese Hossam Ramzy és felesége - aki nem mellékesen a világ egyik legjobb hastáncosnője -, Serena vasárnap este fellépnek. A gyerekünket pedig nem tudtuk elsózni, így fogtuk és magunkkal vittük, gondolván, addig maradunk, míg bírja.
Nóra pedig tátott szájjal nézte végig az előadást, néha, mikor belefeledkezett még a pelenkás popóját is riszálta az ölemben, sőt annyira tetszett neki, hogy haza sem akart menni, de persze azért a vége előtt leléptünk, mert nem akartam nagyot csúszni a fektetéssel.
Az első hastánc és ritmus alapozás tehát megvolt, majd később jönnek a lépések. Nevelni kell az utánpótlást, nem igaz?!
Ami még vicces volt, hogy a Duna palota dísztermében voltunk és Nóra ámulva nézte a gipszstukkókat és freskókat a falon, míg vártuk a kezdést. Némi bámészkodás után megkérdezte, hogy mi az a falon?, Azuram pedig válaszolt, hogy festmény. Erre Nóra felháborodva közli, hogy a falra nem szabad festeni! Mi egymásra néztünk és szinte egyszerre kiböktük, hogy hát igen, igaza van, a falra nem szabad festeni. Pillanatok alatt végigcikázott az agyamban, ha most azt mondom, hogy festményt lehet, akkor már másnap megostromolta volna ecsettel a szobafalakat, így inkább a művészet rovására döntöttünk. Remélem ezzel nem egy ifjú Michelangelo ambícióit zúztuk porrá.
De végül is leszögezhetem, hogy nagyon büszke voltam az én lányomra, habár, még ha oly nagylány módjára viselkedett is, a Rammstein és Metallica koncertekre nem fogjuk magunkkal vinni :-)
