Az anyasággal az a legnagyobb bajom, hogy nincs főnököm. Ha lenne, akkor tegnap páros lábbal rúgott volna ki, vagy ha nem tette volna meg, akkor akkor én tutira felmondtam volna, mivel olyan ökörnek egy percig sem dolgozom, aki nem látja, hogy mekkora balfék vagyok.
Van egy dolog, ami már néhány napja emészt (mindjárt erről is), de a pontot az i-re a tegnapi játszóterezésünk tette fel. Történt ugyanis, hogy délután kimentünk a gyerekkel, aki szokásához híven szüntelen energiával rótta a köröket, csúszda, mászóka, pörgős kerék stb. majd amikor már úgy láttam, hogy félhulla (ami persze sosincs), elindultunk hazafelé, szó nélkül jött is, sőt szaladt, egyenesen a kapuhoz, amit már simán kinyit, majd ki a bevezető útra ahol sprintelve rohant a sarokig, persze én közben üvöltöztem, hogy állj! azonnal állj meg!, de ez a liba rám sem hederített, hanem rohant egyenesen a sarok felé. Ráadásul én kis papucsban, szoknyában voltam (hát nem így kell játszótérre öltözni), amiben nem tudtam elég gyorsan szaladni, így csak azt láttam, hogy a lányom rohan egyenesen a sarok felé, ahol közben felbukkant a busz én meg klaffogva rohanok és őrjöngve kiabálok, mikor már a busz is padlóféket nyomott, a Nóra hátrafordult röhögve, majd lekanyarodott a bevezetőútról a járdára és vágtázott tovább (nem szaladt le az úttestről). Ekkor utolértem, elkaptam és megtettem azt, amit sohasem tennék: egy nagyot csaptam a fenekére, és még mindig nem suttogva mondtam neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, az állj, az állj és minden mást, amit csak el tudtok képzelni ... A szívem nyilván ezerrel vert, a gyerek pedig még mindig kuncogva figyelt engem. Na, ekkor eldurrant az agyam és bevetettem a végső - eddig leginkább bevállt - tiltott fegyvert, a zsarolást. Igen, bevallom, ez az egy jött be nekem büntetésként, más nem, ezért alkalmanként igenis használom. Nóra, nem nézheted meg este a Hupikék törpikéket! Na, erre elkezdte kapiskálni, hogy valami nincs rendben ...
De könyörgök, hol rontottam el?! Eddig szót fogadott, vagy nincs olyan, hogy eddig, hanem csak a most?! És ha csak a most van, akkor mindig ezerrel oda kell tenni magunkat?! És ha egyszer azt hittem, hogy már valamit megtanítottam, akkor az mégsincs úgy?! Hogy kell ezt csinálni?!
Aztán este átjött Finci barátnőm és kicsit helyretette a lelkem, mármint megvigasztalt (már ha ezzel vigasztalni lehet), hogy a Sári motorral gurult ki az út közepére, ne aggódjak, pedig aztán a Sárinál jobb kislányt el sem tudok képzelni. És hogy ezekből az esetekből ők is levonják a tanulságot, higgyem el ... meglátjuk. Mindenesetre én ilyen éles szitukra még nem vagyok lelkileg berendezkedve, szeretném majd csak akkor a második sokkot kapni, mikor egy szép napsütéses reggelen először meglátom a 46-os cipőpárt a bejárati ajtónknál.

Ha már panasznapot tartok, akkor a másik nyomasztó dolog a múlt héten kezdődött. A főszereplő, vagyis B. Nóra, elkezdte rágni a körmét. De úgy igazából, tövig, sőt még annál is lejjebb. Mikor megláttam a kezét, majdnem elbőgtem magam, egyrészről azért, mert hogy néz ki, másik pedig a miéééért?!
Azt már megfigyeltem, hogy mióta nem cumizik, alkalmanként kotorászik a szájában, de ez olyan kis ártalmatlan matatásnak tűnt, de most, hogy ez van, erősen elgondolkodtam azon, hogy kell-e még neki a megnyugtatásként igen jól működő cumi. Persze még nem dugtam vissza a szájába, egyelőre próbálkozom a gumi fogkefével meg mindenféle rágható cuccost teszek a környezetébe, mert ugye kigugliztam erről cikkeket és azt írják, hogy ilyen korban még nem kóros, inkább kíváncsiság, unalom stb. Később már a belső feszültségnek lehet a jele, amire nagyon oda kell figyelni és sok-sok szeretetet adni. Na, ez az, amitől újra dugámba dőltem, mert ennek a gyereknek per pillanat a legnagyobb bánata az lehet, hogy egységnyi idő alatt éppen csak ketten nyalják a seggét. De lehet, hogy rosszul látom. Már semmit sem látok és tudok és értek, meg minden más ...