Tegnap már reggel kicsit izgatottan ébredtem, aztán ez az érzés az egész napomat átjárta.
Tegnapra terveztem az őszibarackbefőzést, hogy lekössem magam (egyébként megfigyeltem, hogy kizárólag kánikulában főzök lekvárt, a meggynél és a sárgabaracknál is isteni idő volt, tűzhely mellett duplán, de nem panaszkodom, mert imádom a hőséget), el is mentem a piacra, hazacűgöltem 5 kg barackot és mellékesen szerváltam egy lila-szürke kánikularuhát (nem lehetett ott hagyni, beugrott a táskámba, ráadásul igen jó ára volt). Van egy azonnalkipróbálniazújholmit mániám, így a ruha gyorsan mosógépbe került és persze azt vettem fel a nagy eseményre is délután. Aztán a lekvárfőzés terv maradt csak, mert azon őröltem magam, hogy biztos nem készülnék el időre, elkésni pedig nem lehet ilyen fontos eseményről. Ahogy közeledett az időpont, egyre idegesebb voltam számomra is felfoghatatlanul. Aztán zuhany, hajmosás, smink, új ruha és irány életem első szülői értekezlete. Nyilvánvaló nekem is, hogy hülye liba vagyok, hogy ekkora feneket kerítettem a dolognak, de akkor is, valahogy belső kényszer hajtott, hogy megadjam a módját.
Persze időben megérkeztem és a kapunál egyből összefutottam egy anyukával, akit már diridongóról ismertem, ráadásul nagyon csinos volt, így az sem volt feltűnő mellette, hogy én úgy néztem ki, mint szaros pista nevenapján.
A szülői pedig innentől kezdve pont úgy zajlott, ahogy azt elképzeltem. Kicsi terem, ahol csak lapjával fértünk el a padokon és kisszékeken. Kedves bemutatkozó a vezetőtől, majd óriási mázlival kifogtuk a 2 legszimpatikusabb óvónőt, akiket időközben ki is néztem magamnak. Majd megmutatták a helyet, ahol a mókus csoport, azaz Nóráék lesznek. Hát nem is tudom, az OK, hogy pici, de hogy dohos és totál lepusztult, az kissé ijesztő volt. Láttam, hogy a többi anyuka is sokkot kapott, de én azzal nyugtattam magam, hogy örülhetek, hogy felvették a gyerekem. Egyébként pedig ez az állapot átmeneti, merthogy tavasszal lesz a teljes renoválás, mivel az épület elmozdult, így statikailag is megerősítendőnek nyilvánították (mondjuk ezzel az infóval nyitottak, csak akkor még nem tudtam, hogy az én gyerekem is a düledező részben lesz), de nyilván még nem életveszélyes, mert akkor ... na mindegy nem rágom ezen magam, ez van és kész, a lényeg, hogy ovis lesz a gyerek.
Az ovi helyzete pedig szintén pont olyan, amit sejteni lehetett, majd segítünk valahogy. Viszont gyönyörű a kertjük és a játszótér, remélem, lesz még sok napsütés, hogy kint lehessenek legalább.
Aztán az anyukák is hozták a formájukat, volt a pattogósanyuka, az értetlenanyuka, a leszaromanyuka (konkrétan aludt mögöttem), a jófejanyuka és a többi ... Aztán volt egy másik jófejanyuka, aki felvetette, hogy legalább fogjunk össze és festessük ki ezt a kócerájt, aminek én személy szerint nagyon örülnék, remélem, tényleg megszerveződik.
És végül a jel osztás. Arról már sokszor hallottam, hogy ez az a pont, mikor a szülők is ölre mennek, így nagyon vártam a showt, de elmaradt, mindenki csendesen kihúzogatott egyet a kosárból, a bibi csak az volt, hogy mire hozzánk ért kb. négyből lehetett választani, így a Nóra által hőn áhított cicáról le is maradtuk, helyette maradt a lufi (ha jól belegondolok, a fejmérete kapcsán elég találó is, hö-hö), amit legalább könnyű hímezni. Nórinak pedig óriási mosollyal adagoltam be, hogy ő lett a lufi, hurrá és így nagyon örült neki.
Hétfőn, kedden megyünk a beszoktatásra, majd szeptember 27-től oviiii!!! Így bő három hét szünet még kijutott nekünk, mivel törvény szerint csak a 26-ai születésnapja után lépheti át az ovi küszöbét az én kajla, ovis lányom.
