Megvolt a kijelölt 3 beszoktatós napunk az oviban. Magamtól nem nevezném beszoktatásnak, sokkal inkább ismerkedésfélének. Valljuk be, igazából mély vízbe dobjuk a kis ovisainkat.

Az első nap, mivel még jó idő volt, a gyerekek kint őrjöngtek az udvaron, az anyukák meg vagy ücsörögtek vagy együtt duruzsoltak itt-ott (kivéve minket az Edinával, mert mi végig nyihogtunk), pont úgy, mint a játszótéren, amiből szerintem Nóra annyit fogott fel, hogy jé, ez egy új játszótér, amit nevezetesen ovinak hívnak. Aztán a következő napokon betört az ősz és bent ragadtunk a teremben, ahol csak lapjával lehetett elférni, a szülők, gyerekek együtt tolongtak. Ez meg valamiféle játszóháznak tűnhetett neki, amit mellesleg eléggé bír, így a harmadik napon már magától kérdezte, hogy mikor megyünk az oviba. Ez azt jelenti, hogy tetszett neki, jól érezte magát, de egyben azt is, hogy fogalma sincs szegénynek, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész. Jön majd a döbbenet a hó végén. Habár úgy látom, hogy nagyon jól feltalálja magát idegen környezetben, idegen emberek között is, nem lesz igazán gond vele. Az első héten. Miután leesik neki a tantusz, hogy ő innentől kezdve azon a helyen van hagyva, tuti tiltakozásba kezd ... majd meglátjuk. Most 4 hét kényszerszünet, aztán indul élesben.

A képek arról tanúskodnak - amit egyébként sejtettünk is - amint Nóra és Jon hol együtt, hol külön szorgoskodnak az oviban, de csak és kizárólag egymás látótávolságán belül. 
(Hjaj, igazi szerelem! gondolta magában Danielle Steel.) Mind a ketten totálisan le voltak nyűgözve a sok játéktól. Jon rávetette magát az autókra, míg Nóri a babaházból rohangált ki-be egy babával a kezében, ha nem látom, el sem hiszem, hogy mennyire a nemi szerepek szerint működtek, egészen addig, míg az udvaron beindult a motoros kavalkád. Volt olyan, amikor kb. 10-en egyszerre rótták a köröket (ebből két lány, az enyém és a Hanna), képzelhetitek, tiszta adrenalin sokkot kaptak. 
Aztán valahogy egymásra találtak a Hannával (akinek az anyukájával meg mi dumcsizgattunk) és pénteken ő lett a legjobb barátnője, hi-hi.

Na, és volt még egy számomra meglepő dolog. Az udvaron van egy játék, igazából nem tudom, mire használják, de mi labdákat dobtunk bele. Nem egyszerű, mert bele kell találni, aztán valamelyik oldalán kipottyan a labda, ha ügyes voltál. Hát ez nem mindig sikerült a kisasszonynak, kb. 10-ből 6x. Erre ő olyan hisztériás rohamot kapott, hogy anyaaa nem sikerül, nem tudooom!!! Mondtam neki ez természetes, nem mehet be minden labda és nagyon ügyesen csinálja. Erre, ő akajom, nem megy, utálom ... Cicuka, akkor hagyd abba ... Erre ő sírt és üvöltötte, hogy neeeem, akkor próbálkozz, javasoltam, és ő meg nyomta, nyomta eszeveszetten és nem adta fel. Azért örülök, hogy nem tébolyult be ettől teljesen, mert úgy tűnt. Edinával aztán jót röhögtünk, mert simán magamra ismertem, no meg Azuramra ezt bármelyikünktől örökölhette, nem is igazán szeretek leülni Azurammal társasozni (jó kis scrabble partik, ábrándozott anyuka), mert egyikünk sem tud veszíteni, de legalábbis a késeket jól el kell pakolnom előtte.

Még azt meg kell említenem, hogy az óvónénik nagyon kitettek magukért, mindent megmutattak, elmagyaráztak stb. Aztán nekik is beindult a haddelhadd tegnaptól ...

Egyelőre ennyit az oviról, majd folyt. köv.