Ez megint egy költői túlzás, mert inkább csak szókezdeménynek lehetne nevezni. Mert valljuk be őszintén, ebben a korban inkább az számít, hogy mit hallunk bele a gyerek gügyögésébe. Az első hangok, nyögdécselések szép lassan összeállnak, és így vagy úgy, de értelmes szóvá alakulnak. Nelli barátnőm mesélte, hogy Bencéje például olyan igazán szülői szívet melengető szavakkal rukkolt ki először, mint a "kuka, busz".
Így hát én is fel voltam készülve valami hasonló romantikus megszólalásra, pl: kampány vagy újépítésű lakás. De nem! Ráadásul engem meg is üt a guta.
Úgy történt ... a reggeli szokásos szopi közben Nóri kezével kitapogatta az apját és simogatta a kezét, majd egyszer csak feléfordult és azt mondta pa-pa ... hát én majd' beájultam, persze Z ebből semmit sem hallott, így gyorsan felkeltettem, hogy hé, a lányod azt mondta neked papa, erre Nóri újra elismételte neki, hogy pa-pa. Z hümmögött egy jól van-t, majd átfordult a másik oldalára és aludt tovább, Nóri pedig büszkén vigyorgott a hátának. Tehát mindenki hozta saját formáját. Én pedig elérzékenyültem és arra gondoltam, hogy azért egy mamát én is megérdemelnék legalább második befutónak.
Azóta néha-néha megemlíti újra a bűvös szót, persze Z folyamatosan artikulálva kántálja neki. Én pedig rájöttem, hogy néha azért a pá-pá-val is keveri (mi tagadás, a pöttyös májamat kissé megnyugtatja), mivel vadul elkezd integetni, mikor azt mondom, hogy papa és közben mondogatja: tá-tá.
Más:
Nóri már egyedül is eszeget, kap néha kiflicsücsköt, azt klasszul rágcsálja, persze tetőtől-talpig morzsás, majd az akció végén, mint a csincsillák, az utolsó, kissé nagyobb falatot egyben betömi a szájába, mi pedig azonnal rávetjük magunkat, hogy ezt a falatot kihalásszuk a szájából, mielőtt egyben lenyeli, mi meg rázhatjuk ki belőle fejjel lefelé (már látom Márti védőnénink rosszallását, mikor olvassa a sorokat és kioszt nekem egy feketepontot).
