A válasz egyszerű, mert neki az apa az isten!
Megállapítom (azaz inkább én is belátom), hogy anyának lenni hálátlan szerep, vagy lehet, hogy egyszerűen csak féltékeny vagyok, de könyörgök, mégis csak én szültem, az én melleimen lógott 6 hónapon keresztül (az elején nettó kb. 6-8 órákat, ami testvérek között is egy komplett munkaidő), én keltem fel hozzá éjszaka (ok, csak az első 6 hétben) én vigasztalom, ha baja van, puszilgatom stb. stb. Erre ez a hálátlan gyerek képes engem apának szólítani.
Az egész pedig úgy történt, hogy kint játszott Katimamával a kertben, a játszótéren, mikor meglátott és fülig érő szájjal elkiáltotta magát, hogy apa! Majd integetett és ment tovább játszani. Na, szépen állunk, gondoltam, még egy anyát sem érdemlek meg. Mikor apa este hazaérkezik, mindez úgy zajlik, hogy csapot-papot eldob és azonnal rohan az ajtóhoz, ha meghallja a kulcszörgést a zárban, miközben folyamatosan kántálja, hogy apa-apa-apa.
Most úgy gondolom, hogy legfontosabb feladatom a gyereknek szépen elmagyarázni, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy van egy anyja is, mennyi előnye származik ebből. Majd szépen artikulálva ismételgetem neki, hogy anya. Eredmény még nincs, várom!
