Vége. Ennyi volt.
Nem írtam eddig a szoptatásról, szerintem nincs értelme túldimenzionálni a dolgot, inkább igyekeztem mindig természetesnek venni, de talán így a végén, közel másfél év után illik nekem is szépen elbúcsúztatnom.
Az érzéseim vegyesek, de határozottan az öröm felé hajlok. Pláne, hogy én hagytam abba, mert Nóra még talán elnyammogott volna egy ideig.
Az eleje - mint mindenkinek - szörnyű volt! Bimbi fájás, feszülés, végelláthatatlanul hosszú etetések (átlag 1 órásak), miközben sajgott a hátam, leszakadt a karom (pedig igazán kényelmes szoptatós székem van), majd az utálatos fejések. Na és persze a parák, hogy lesz-e elég tejem. Így utólag tök feleslegesen. És mint azt a fotók is tanúsítják, az 'intenzív evést' gyakran megtörte egy beájult szunyókálás, ahol anya legyen a talpán, aki életet lehel a gyermekbe.
Igazából sosem képzeltem magam madonnának, aki könnyes szemmel figyeli gyermekét, miközben az édesen cuppog a mellein. (Most gonosz leszek, de ez maradjon a kismama újság szerkesztőinek és az LLL-eseknek.) De, miután belejöttünk mind a ketten Bucifejjel, már határozottan volt valami különleges ebben a dologban. De mégis leginkább a praktikus oldalát élveztem nagyon, mivel reggel ébredés után csak rácsatoltam a mellekre az ágyban és én szunyálhattam tovább, vagy hogy nem kellett tápszermelegítéssel, fertőtlenítésekkel bíbelődni folyamatosan, ráadásul az ár-érték aránya sem elhanyagolható.
Azért a fejőstehén korszakomat is meg kell említenem, mikor napi 1 liter hozamokkal nyomtam tele (ugyanis sokáig mértem, mennyit eszik, mert állandóan lesovánkázták szegénykémet).
Egy szó mint száz, szép volt, jó volt de szerencsére vége!
Nemzetszaporító asszonyainknak meg üzenem, hogy jó buli a szoptatás de klassz abbahagyni is. Rám most új feladatok várnak, mint például a hőn vágyott fogyókúra, ja, és újra tudok hason fekve aludni.
