Hát igen, nálunk is felütötte fejét a már a nevével is szörnyű sejtelmeket keltő és szakirodalmakból már oly jól ismert szeparációs szorongás. Megtapasztalni minden elképzelésemet felülmúlt.
Pedig már azt hittem, hogy kimarad az életünkből, mert soha sem vettem észre rajta, hogy bármikor is kizárólag csak az én jelenlétem jelentette volna a biztonságot számára. Egyrészről mindig is sok ember vette körül (nagymamák, nagynéni, más vigyázó), másrészről hordom mindenfelé, játszóházba, foglalkozásokra stb.
Szerintem tuti, hogy megkaparintotta az egyik könyvemet és döbbenten olvasta, hogy jé, egy ekkora gyereknek már rég szeparációsan szorongani illene, hát akkor hajrá. Más magyarázatot nem találok rá, hogy hirtelen mi történt a kisasszonnyal. Tünetek:
- idegenek vagy akár ismerősök (mondjuk olyanok, akiket nem mindennap lát) érkeznek hozzánk, Nóra pedig bebújik a lábam közé, kapaszkodik és közben rémülten kiabál, hogy anya, anya (minimum olyan hanghordozással, mintha éppen az oroszlánok elé akarnám vetni).
- a múlt héten iszonyúan bömbölt, mikor le akartam adni a játszóházba (oda, ahová eddig ajtóstul rontott be, vagy alig bírtam leráncigálni csúszdáról, hogy most már haza kell mennünk). Ma megpróbálom délután újra becsempészni, kíváncsi vagyok, mit fog művelni.
- de azt is észrevettem, hogy eddig soha rám se bagózott, ha közös légtérben voltunk, most pedig mindig csekkol, hogy megvagyok-e még, mint egy féltékenységi rohamoktól küzdő házisárkány.
A kép is azt ábrázolja, hogy ülök a fűben, miközben gyermek belefúrja magát a lábamba és így kaptam el magunkat fejjel lefelé fotózva.
Egyébként ennek az egész őrületnek van egy pozitívuma, nevezetesen az én kis jégkirálynőm bújós lett. És azért csak jó egy kicsit hallani, hogy rám van szüksége, pótolhatatlanul (csak nem ilyen sokszor :-))
Bízom benne, hogy ez csak Nóra kis úri hóbortja, hogy most szorong egy kicsit szeparációsan, oszt megrázza magát, és minden megy a régi kerékvágásban tovább... Vagy ne reménykedjek, csajok?
