Félve merem csak leírni, és nagyon-nagyon bízom benne, hogy Jon anagyŐ nem olvas minket, és a bébiszittere, Edina sem árul be, mindenesetre ha kiderül bármi is, én biztosan tagadni fogok.
Szóval az a nagy büdös helyzet, hogy Nóra Spanyolországban belegabalyodott egy szőke, kékszemű fiatalemberbe, aki nem más, mint Dylan. Mentségére legyen mondva, sokáig nem is foglalkozott vele, sőt kifejezetten barátságtalalnul viselkedett a lányom (vö. mindent kiráncigált nyafogva a kezéből, néha még egy-egy taslit is lenyomott neki), de a fiatalember annyira kitartóan és kedvesen udvarolt, hogy végül az utolsó előtti napon elcsattant egy romantikus, jóéjszakát csók. De nincs mit szépíteni a helyzeten, olyan igazi, szemlecsukós volt. 
Aztán másnap reggel már együtt reggeliztek, pancsoltak ... és hááát, jól elvoltak, na. Aztán jött a búcsú pillanata, és Nóri azóta is rengeteget emlegeti Dylant. 
Itthon pedig minden folytatódott a régi menet szerint, Jonnal játszóterezés, Jonnal motorozás, Jonnal homokozás, és persze egymásnál szomszédolás, miközben még egy romantikus közös bilizés is becsúszott.
Aztán tegnap ebédnél egy kis gubanc történt. Édes négyesben ültünk az asztalnál, azaz Jon, Nóri, Edina és Sir Galahad, szépen falatozgattunk, mikor Nóri nagy ártatlan szemekkel ránéz Jonra és azt mondja: Dylan ebédel. Én majdnem félrenyeltem, Edinának is kikerekedett a szeme, majd frappánsan eltereltem a figyelmet azzal, hogy elismételtem, igen a Jon ebédel. Kész lebukás.
Úgy gondolom, itt az ideje, hogy beszéljek a lánnyal, egyszerre két fiút nem szédítünk, pláne nem kotyogunk róla!
