Nem értem, miért, de az első tavaszi fecskékkel együtt a fosós-hányós vírusok is megérkeznek hozzánk (talán túl szép lenne, ha végre csupán a szép időnek és játszóterezésnek örülhetnénk). Így volt ez tavaly és így lett idén is. Nóra bekapott valami szörnyeteget (mondjuk a dologban gyanús, hogy a nagyszülők most lábalnak ki belőle és a hétvégén náluk voltunk, vagy ez már több mint gyanú?!)
Tegnap délután 5x cseréltlem pelenkát, az éjszaka kellemes vízkanalazgatással és hányástakarítással telt, a ma délelőtt pedig totális legyengülést és újabb pelenkacseréket hozott (a tartalmukat nem elemezném diszkrét neveltetésemnek köszönhetően, legyen elég csak annyi, hogy folyamatos kakaszagot érzek az orromban, és a ha a vírustól még nem is, ettől forog az én gyomrom is ezerrel). Ráadásul nehezített pályára lettem helyezve, mert a szomszéd kisfiú, Jon is benyakalta a cuccost (gyorsan rá is jöttem, hogy feltehetően a lányomtól), ezért őt is bevállaltam, mivel az anyukája dolgozik ezerrel (meg persze némi bűntudattól vezérelve is, ha már elterjesztettük a kórt kis mikroközösségünkben is).
Ezzel tehát Nóra és Jon szerelme újabb fokozatra lépett, a nincsegymáselőttszégyellnivalónk szintjére. Ráadásul annyira jó fejek voltak, mert felváltva engedték ki a cuccost, így mindig rendbe tudtam rakni az egyiket, míg a másik csendben gubbasztott. Szépen betartották a kiskanalazási szabályt is, pedig láttam rajtuk, hogy majd meg vesznek egy kis vízért. Cserébe rendeztünk egy maratoni, egész délelőttös hupikék, kisvakond, noddy nézést megspékelve többkötetes annapetigergő felolvasással.

Itt pedig a két kis esendő majom, mai állapotukban:

A szívem szakad meg értük, de bíztató a helyzet, mert most éppen alszanak, így remélhetőleg összetákolom őket délutánra.