Egy liba és egy malac

Megkezdődött az ovi Nórinak és ezzel együtt beindult a betegeskedés. Azt hittem, így a második évben már jobban vesszük az akadályokat, de nem. Néhány nap telt csak el, majd éjszaka Nóra belázasodott. Hétvégén el is vitte Azuram az ügyeletre, ahol megállapították, hogy gennyes mandulagyulladása van. Én egyből frászt kaptam, ugyanis még nem írtam róla, de júniusban volt egy mandula tályogja, amivel egyből bent tartottak minket a kórházban és az én kis libámat, aki korábban még antibiotikumot sem kapott, egyből megműtötték (kép is ekkor készült). Javasolták azt is, hogy ennek tiszteletére, 6 hét múlva vegyük is ki a mandulát, amivel nekem nem is lenne bajom, csak hát másik orvos meg azt mondta, hogy hozzá ne nyúljunk. Így arra a kompromisszumos megoldásra jutottam, hogy kap még egy esélyt a mandula, illetve az is kézenfekvő, hogy jelen pillanatban nem tudok ketté szakadni, vagyis kórházban dekkolni és ápolni, valamint itthon szoptatni (milyen praktikus is lenne egy lecsatolható mell).
Szóval, a diagnózis hallatán teljesen kikészültem, hogy én barom, ki kellett volna vetetni a mandulát, ezt jól elcsesztem. Persze rohantunk is a patikában az újabb adag antibiotikumért és indult a hétvégi betegápolás. Aztán hétfőn felcuccoltam a lányt és lementünk a gégészetre, ahol már ismerősként mosolyogtak ránk (sajnos) és közölte a doki, hogy a mandulának semmi baja, vírusos torokgyulladás, azonnal hagyjuk abba az antibiotikumot. Azonban addigra már tele lett a szája aftával és a gyomra kikészült, beindult a hasmenés. Nyilván kicsit megkönnyebbültem, de azért ki vagyok akadva. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan lehet a mandulát a torokkal összetéveszteni.

A gyerek már kezd jobban lenni, én pedig – köszönhetően a híres immunrendszeremnek – már le is robbantam. Íme, egy melegítős, hajpántos fotó az itthonlétről, ami nem, nem a flashdance-ből egy jelenet, hanem Nóra - aki már jól láthatóan egyedül öltözik és fésülködik - szorongatja termoszos kamilla teáját.

A történéseknek köszönhetően a kisebbik gyerek karanténba került (logikus, ő az egészséges és őt zárjuk el) és nevelem a teljes önállóságra. Ez annyira jól sikerült, hogy tegnap például délutáni alvásból megébredve mellre csatoltam (konkrétan ez lehetett az érzése, ugyanis a fejemből alig látott valamit a maszktól, de gondolhatta, mindegy ki az, csak dőljön a tej), majd behelyeztem a pihenőszékébe a macik és az oroszlán közé, és 1,5 órás azaz másfél órás szemezés és bunyó következett. Nem hittem a szememnek, de egy mukkanás nélkül elvolt az állatokkal, holott kicsit aggódtam, mert a múltkor egy hasonló eset alkalmával komoly összetűzésbe keveredhetett velük, ugyanis sérülést szerzett a szeme alá, így azóta csak sebhelyes arcúnak hívom. Hiába faggattam, hogy mesélje el pontosan az esetet, büszke férfi módjára nem nyilatkozik (így marad az én verzióm, hogy mindenről a macik tehetnek, pedig lehet, hogy az oroszlán volt). A másfél óra elteltével volt néhány vakkantás és behelyeztem az ágyába, ahol újabb félórát szuggerálta a feje felett tekergő színes állatsereget. Aztán a gyerek úgy érezte, eljött a pillanat, vette hátizsákját és közölte, hogy drága anyám, köszönöm az eddigi gondoskodást, de elmegyek világot látni. Nórát csókoltatom.
Hát így tengetjük kis napjainkat mostanság és továbbra is maradt a dilemma, hogy menjen vagy maradjon az a mandula ….