Van egy kis lelkiismeret-furdalásom. A gyereket még mindig kiskádban fürdetjük.
Persze szépen meg tudom magyarázni, hogy környezetkímélő, mivel sokkal kevesebb vizet használunk, nekünk derékkímélőbb, fürdetőszerkímélőbb, szóval mindent kímélünk, kivéve a gyereket, aki viszont semmi jelét sem mutatja, hogy elégedetlen lenne, sőt ... 
Azért mentségemül felhoznám, hogy a képen látottakkal ellentétben hosszában még igenis belefér a lába a kádba, viszont a kacsát - aki könyöknél próbál kikukucskálni, hogy még ő is rajta legyen a fotón, mert hát nálunk ilyen exhibicionista mindenki - már nem tudjuk Nóra lábaitól úsztatni.
Rémálmaiban látom, hogy a lányom felnőtt korában fekszik pszichológusának pamlagán és ecseteli, hogy ő még 16 hónaposan is kiskádban fürdött, mert a szülei nem engedték felnőni, inkább betömörítették a szűk helyre, sőt, azóta is rátelepszünk, nem engedünk neki teret, így nem tud az ő egyénisége kibontakozni.
De majd én elmagyarázom neki, hogy ez az életre nevelés első lépése volt, szembesülni kell a nehézségekkel is.
De vissza a jelenbe, mint látjátok a fogkefével elég szoros barátságot sikerült kialakítani.
Aztán van még egy szokásuk az apjával. Fürdés után bebugyolálja Nórát, majd a tükör előtt különféle arckifejezéseket tanít neki, amiket Nóra lelkesen utánoz, mert szerinte ez cizellálja a mimikai izmokat, és igenis tudni kell a különböző érzelmeket árnyaltan kifejezni, ez a színészmesterség alapja, habár színésznőt nem szeretne belőle. Hogy Nóra ebből mit fog profitálni, ne kérdezzétek, mindenesetre én jót szórakozom a két ripacson.
Azért ezen a nagykádas fürdésen még gondolkodom ...
