Hirtelen ötlettől vezérelve ma elmentünk az állatkertbe. Mivel az ismerősök legtöbbje lehúzott a Balatonra (sőt, egyes nászutasok Mexikóban süttetik a hasukat), fogtuk magunkat Nórával és kiruccantunk állatokat nézegetni.
Jól ki is fundáltam, hogy hétköznap 10-kor nincs az a hülye, aki kint dekkolna, ehhez képest kígyózó sorban álltunk vagy 20 percet a pénztárnál, de mivel feketelovag nem adja meg magát, hamarosan csörtettünk is az állatok között egyenesen az első játszótérig. Hát igen, az állatok kaptak egy-egy pillantást, esetleg egy érdeklődő kérdést, hogy mégis kikkel van dolgunk, aztán ennyi elég is volt. Bezzeg a játszótérről nem tudtam elráncigálni, ami ráadásul nem kis pisiseknek van kitalálva, így kénytelen voltam én is le-fel lépcsőzni, mászni, sőt még a csúszdán is le kellett jönnöm, nem kis aggodalommal, vajon a fenekem nem szorul-e be félúton. De szerencse, hogy a nyomában voltam, mert a kalózhajón kb. 2m magasságban egyszercsak látom, hogy préseli át magát két fakorlát között, gondolván, hogy ő ott lemászik, alattunk persze semmi.
Szóval, miután a nyelvem már a térdemnél lógott, próbáltam meggyőzni a kisasszonyt, hogy nézzünk tovább állatokat, de nem sikerült hatnom rá, így újabb kört tettünk a várban, majd daru technikával (hónalj alá befog és kiemel) továbbálltunk, itt már nem volt apelláta. Valamiért a kígyók nagyon lekötötték, majd a jegesmedvéket is "hosszan" néztük.
Aztán észrevett egy markológépet, így le kellett ülnünk és bámultuk, hogyan dolgozik. Na, ez volt a csúcspont, azt hiszem, a kisasszony elkapta az állatkert lényegét. Mikor végre tovább sétáltunk, elkiáltotta magát, hogy anyaaa, gyereee játszótér, na ez volt az állatsimogató. Gondoltam is magamban, itt ugrik a majom a vízbe, és bátor Sir Robinnal bemásztunk kecskéket simogatni, íme:
Nóra nem simogatott kecskét, viszont kecskék simogatták és ették Nórát, meg a táskámat és a ruhámat. Aztán mikor vagy öt kecske közeledett egyszerre felénk, Nórát felkaptam és eliszkoltunk a simogatóból. Végül is én csak egy városi lány vagyok hö-hö.
Mivel az idő elrepült, indulnunk kellett haza, ekkor a fehérkalapos kisasszony bemutatta még búcsúzóul a földrelevágódós technikát (jelezvén, hogy még nem akar jönni), amire én válaszul gyorsan előkaptam a kamerát. Valahogy leeshetett neki, hogy nem jött be, mert utána csak szaladt felém, hogy anya-anya, és szépen hazajöttünk.
Szerintem most egy kis időnek el kell telnie, és újra megpróbálhatjuk az ismerkedést az állatokkal.
