Egy liba és egy malac

Barátnőim figyelmeztetettek, hogy a terhesség, nem csak egy gyerek világrahozatalát jelenti, hanem szellemi kapacitásunk súlyos megcsappanását is egyben. Úgy látszik, nem csak a testünkből, de az agyunkból is építkeznek. Persze, míg nem voltam benne a szituban, én is csak megmosolyogtam a sztorikat, aztán amint Nórival megosztottam a testem, máris jelentkeztek az elhülyülés tünetei. De az igazán durva az, hogy a mai napig is tartanak. Iszonyú szétszórt tudok lenni, simán elfelejtek vagy összekeverek dolgokat. A napokban nyomtam is egy sorozatot, amely kezdődött azzal, hogy majdnem egy nappal korábban mentünk ki a Metallica koncertre, még szerencse, hogy esett az eső, így nem indultunk el, aztán kiderült, hogy 14-e nem is csütörtök hanem péntek (Azuram értetlenül állt az eset előtt).

Aztán másnap mentünk a gyerekkel csiri-birire (rendszeres péntek délelőtti programunk), kiszállunk az autóból, erre közli velem, hogy anyaaa, nézd, nem adtál rám cipőt, és mutatja a lábát, amelyen a papucsa (alias házi szandija) volt. Aztán még elismételte párszor és nevetett rajtam. De még szerencse, hogy nem mezítláb vittem el.

Az a sanda gyanúm, hogy egykori híresen, éles elmémre már csak csendes téli estéken, papírzsepkendőbe szipogva emlékezhetek (ha egyáltalán emlékezni tudok még valamennyire)...

A Nóri és a Jon féle duó újabban háromtagú bandává nőtte ki magát. Gondolom, szabályzati előírás, hogy új tagokat két éves kor felett vesznek fel, így már végre Martin is felnőhetett a feladathoz. Azóta viszont elválaszthatatlanok, mindent együtt és egyszerre művelnek. Az mondjuk vicces, hogy kis majmok módjára egyszerre nyomulnak mindenhova, az viszont már kevésbé, mikor mindháromnak ugyanaz az akármi egyszerre kell és nem más színben, nem más formában stb. Az is evidens, hogy ha az egyik kitalálja, hogy hintázni szeretne, akkor a másik kettőnek is pont ott és pont akkor kell hintázni. Ilyenkor persze visításban fejezik ki a nemtetszést.
Az viszont óriási szerencse, hogy a kerítés megfelelő hosszú, a homokozó elég nagy és a kanapénkon is bőven elfér három haramia:
 

Nem tudom, más is észrevette-e, vagy inkább úgy kérdezem, hogy máshol is hasonló-e a helyzet, de nálunk a kertben hemzsegnek a kullancsok. (Pedig nem a legzöldebb zöldövezetben lakunk, 5 percre a Margit-hídtól.) Húsvétkor fedeztük fel az elsőt, és az utóbbi 1-2 hétben szinte naponta kell valakiből vagy valamelyik gyerekből kiszedni. Tegnap sajnos Nóra is átesett a tűzkeresztségen. A feje búbján találtunk egy parányi barna egyedet. Gyorsan lerohantunk a rendelőbe, ahol ki is kapták és engem is kiokítottak, hogyan kell eltávolítani, és persze célszerszámot is beszereztem.

Az újabb dilemmám pedig az oltás, beadatassam-e vagy sem. A doktornő nem javasolta, mivel 8 éves kor alatt nem ajánlott, lyme-kór ellen nem véd, és azt mondja, az agyhártyagyulladás olyan ritka, mint a fehér holló (mondjuk ez a statisztika nem nyugtat meg). Gyorsan beszereztem az ultrahangos riasztót, ami tavaly már jól bevállt, de azért elgondolkodom az oltáson is. Viszont az azért érdekes, hogy ennyire elszaporodtak ezek a dögök, és mégis inkább az emberek egészségével játszadoznak az EU szabályok, ahelyett hogy azt a néhány bogarat olyannyira védelmeznék, nem?!

Egy biztos, a lányom óriási mázlista, mert a sógornőm alakját örökölte, így jó hosszú lábai vannak már most is. Vannak bizonyos esetek, amikor a hosszú comb kifejezzetten előnyt jelent, nézzétek csak:
 

Ezt nem tudom kihagyni! Valamelyik hétvégén egyszerűen nem tudtuk ebéd után elaltatni Nórit. Énekelt, szavalt, vihogott az ágyban és nem és nem akart elaludni. Csöppet idegesen konstatáltuk a dolgokat, de miután 1,5 órán keresztül hiába ment a bunyó az ágyban, hogy tessék már aludni, megadtuk magunkat (mármint főleg a nagymamája), és folyt a délután a szokásos menetrend szerint ... Aztán este mikor mentünk haza, kb. beindította Azuram a motort és már aludt is a gyerek tátott szájjal, bambán és nyálcsorgatva ...

Az idióta alvások egy gyöngyszeme, így jár, aki ebéd után legény a talpán:

Hogy a képekkel se maradjak el nagyon, máris itt van néhány a hétvégi "Nóra nagypapája 70 éves lett" buliból ...

Az első két képen a ráhangolódás fázisa látszik, kis pogácsaevés, kis anya fenekébe bújás, mert annyira szégyenlősek egyesek (persze csak újabban, mert eddig rám se bagózott, ha nagy társaságban volt) ...

Aztán felenged a lány, és jön az ereszdelahajam buli és tánc ...

 

  Írnám, hogy hajnalig ropta, de szerencsére nem, jöttek érte Edina és Jon, és a Jonnál aludt. Lehet, hogy kissé engedékeny vagyok, hogy 2,5 évesen hagyom, hogy a pasijánál aludjon, hmm?!

Remélem, hiányoztunk az elmúlt két hétben! Na jó, nem akarok pofátlan lenni, ezer bocs az eltűnésért, csak időközben anyós elutazott, így maximálnunk kellett Nórával az együtt eltölthető időt, mialatt pont az az esős, kibírhatatlan, kimozdulnisemlehet időjárás volt, így sikerült is némileg egymás agyára mennünk, majd gyorsan leléptünk Azurammal némi pihenésre (ami még a szülinapi ajándékom volt, ah...). Szóval, nem sikerült gép közelébe verekednem magam, viszont most rengeteg mondanivalóm van...

Máris a legfrissebbel kezdem. Ma reggel én, az anyuka, ellátogattam a körzeti, önkormányzati óvodába, és beírattam a gyerekemet, B. Nóra tehát szeptembertől óvodás lesz! Azaz csak lenne, amire mint kiderült, igen kevés esélyünk van, így a hip-hip hurrát, most el kell hagynom! Mégpedig azért, mert szeptember 26-án tölti be a 3-at és a törvények értelmében csak szeptember 27-től kezdheti meg az óvodát, ami nagy eséllyel addigra dugig lesz, mert óvatos becslések szerint is minimum 3-szoros lesz idén is a túljelentkezés. Mindenesetre leadom a jelentkezésem és remegő kézzel várom a júniusi híreket (merthogy akkor tűzik ki a bejárathoz a felvettek listáját, tisztára, mint anno az én felvételimen ...) Aztán, ha nem veszik fel a gyereket, azt a stratégiát fogom választani, hogy minden héten bekopogok, van-e már szabad hely, egyszer majd csak megunnak.
Viszont az óvoda, ahová tartozunk, nagyon tetszett és a vezető óvónéni is nagyon szimpi volt, így tényleg jó lenne valahogy bekerülni, hát meglátjuk...
Még olyan lehetőségek vannak, hogy beíratom más oviba a környéken, de az önkormányzatiaknál hasonló esélyeink vannak, sőt még annyival is kevesebb, hogy nem vagyunk körzetisek. Aztán marad még a magánovi, amihez nagyon nem füllik a fogam, egyrészről azért, mert nem szeretnék óvodák közt ugrálgatni, ahol elkezdi ott fejezze is be (leglábbis ez a cél) másrészről nem hiszem, hogy annyival jobbak lennének. Mondjuk, nulla tapasztalattal mondok ilyeneket.
Jaj, kezdődnek ezek az anyukás problémák, szörnyűűűű!

Ha a lányom szorgoskodik a játékkonyhájában, majd hoz egy poharat és azt mondja, hogy anya, tessék, hoztam a borodat!
:-)

Azt mondja ma a lányom, hogy festőművész lesz (csak úgy, hirtelen eszébe jutott a reggeli öltözködésnél). Erre mondom neki, hogy te kis festőművész, emeld fel a karodat, hogy a pizsidet lehúzhassam! Egyszer csak rámszól, hogy nem, anya, nem kis festőművész, hanem nagy festőművész!
Ok, ennyiben maradtunk :-)
Mellesleg elárulom, hogy a színeket még mindig nem tudja 100%-osan, néha úgy érzem, hogy a hangulatától, vagy a szeszélyétől függ, hogy éppen fel akarja-e őket ismerni, habár a rózsaszín valahogy mindig sikerül neki, érthetetlen ...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy spanyol fiú, aki fogta magát s gitárját és szerenádot adott kedvesének, aki viszonzásul táncolt neki. A spanyol fiú gitározás közben szerelmet vallott, elmondta táncosnőjének, hogy imádja, amitől a lány még szebben táncolt. Izzott köztük a levegő és mindketten tudták, hogy ez az igazi örök szerelem. Így éltek boldogan, míg meg nem haltak, a fiú gitározott, a lány táncolt.

Valóság:
Telejesen saját ötlettől vezéreltetve nyomta le a két kis dugó ezt a performanszot. Jon, a félig spanyol szívesen gitározik, Nóri pedig újabban éneklés helyett táncol rá. Jon nem  Nórinak vallott szerelmet, hanem a bébiszitterének, de mivel ő nem látható a videón, így élhetek némi költői túlzással. Viszont a produkció remek volt, igaz, Nórinak drukkoltunk, nehogy elessen a saját lábában, de szerencsére talpon maradt.
Utána jót ebédeltünk, aztán pelenkacsere és délutáni alvás.

Remélem, jól teltek nálatok is az ünnepek!
Nálunk meg volt fűszerezve egy kellemes kis torokgyulladással, ami már meg sem kottyant (na jó, 2 húzós éjszakát leszámítva), csípőből nyomtuk az orrszívást, torokkötözést, lámpázást és társait.
Mostanra Nóri újra egyben van, egészségesen, csokiktól és sonkától visszahizlalva, és elhervadni sem fog az idén. Habár húsvét hétfő reggel kijelentette, hogy nem szereti a locsolókat, amelyet egy pfújjal is nyomatékosított (na, ezt tőlem örökölte). A tojásfestés viszont nagyon tetszett neki, idén már csak egy tojást tört össze, ügyesen festett, matricázott, aztán megmondta a locsolóknak, ki melyiket viheti.

A fotón pedig a szomszéd kislány, Kamilla nyuszijaival és egyik zsákmányával (a kertben csokikeresés volt) látható.

Vannak olyan tálentumok, akik a lábukkal is tudnak bábozni, hmmm ...

Nem, nem abból jöttem rá, hogy rügyeznek a fák, újra süt a nap és visszatérnek a fecskék, hanem abból, hogy újra használatba került a csúszda, Nóra és a fiúbanda (Jon, Martin) betelepedett a homokozóba, alig lehet őket onnan kirobbantani, és hogy esténként egy tonna homokot porszívózok fel a gyerekszobából (még úgy is, hogy a tom és jerryt megszégyenítően fejjel lefelé kirázom a gyereket, mielőtt bemegyünk a lakásba).

Igen, igen és igen! Immár kerek egy hete, hogy Nóra leszokott a cumiról.

Ráadásul ezt is olyan nórásan intézte, azaz meg se kottyant neki az egész, míg én, az anyja, hónapok óta azon parázok, hogy úristenmileszhanemlesztöbbcumi.
A sztori a következő volt, vagyis, igazából nem is volt különösebb sztori. Tehát a nem különösebb sztori az volt, hogy a hétvégét Lőrincen töltöttük és vasárnap estére értünk haza. És persze este jött el mindig a cumi ideje, de mivel már csak egy volt belőle otthon, azt a szerencsétlent pedig nem találtuk, azaz én megtaláltam, de egy hirtelen ötlettől vezérelve gondoltam, hogy mostantól nem fogjuk találni a cumit. Gyorsan eldugtam, majd kerestük együtt, de sehol semmi, a kiscsaj meg simán belenyugodott. Reggel pedig szerencsémre jött a kukásautó és megállapítottuk, hogy feltehetően elvitte a cumit. Hát ennyi. Nóri pedig meg sem említi, eszébe sem jut, hogy valaha cumi is létezett. Bárcsak én tudnék a csokiról ilyen simán leszokni :-)

Most már egyre biztosabb vagyok abban is, hogy 1 hét alatt még a fogai is szépen visszarendeződtek, már nem állnak annyira előre a kis lapátok.

Nóri és Jon haverja újabban nem rendeltetésszerűen használják a duplót, vagyis nem a cirkuszt és a karámot építik fel belőle (merthogy ez a kettő van meg nekünk), hanem elengedik fantáziájukat és mindenféle csodaépítményeket készítenek. A két gyerek közt pedig az a nagy különbség, hogy míg Nóri a minimalista design híve, vagyis lövése sincs az építésről, addig Jon sokkal inkább az eklektika kreatív alkalmazásának felvonultatója...

Az pedig képtelenség, hogy egyszerre nézzenek a kamerába fotózáskor ... 

Hétvégente, mikor a nagyszülőknél vagyunk Lőrincen, a vasárnapi ebéd egyik témája, hogy megkérdezzük Nórit, ma kivel alszik ebéd után (mert ilyenkor a nagyágyon, kitüntetett családtagok társaságában van a szunya). Mivel a válasz rendszeresen az, hogy apával, anyával, Ádámmal, mamával, papával (még jó, hogy a kutyát, macskát nem sorolja), ezért teátrális felháborodást színlelünk, hogy az egész család nem fér rá az ágyra, és végül papa és a mama lesz a szerencsés nyertes.
Most vasárnap meglestem őket, Kati mama javában horkolt, Nóra meg húzta a lóbőrt (én egy pillanatot sem tudtam volna így aludni, de ők jól elvoltak). Már éppen ébredezett a lányom, mikor egy nagy horkantás hangzott el és jött is a kérdés, anya, mi volt ez?! A mami horkolt, mondtam, majd Nóra közölte, hogy nem, ez egy vonat volt.

Ma a lányom úgy döntött, hogy nem vesztegeti idejét többet a babajátszóterekkel, az kis vakarcsoknak való, ő már eléggé nagy ahhoz, hogy a rendes, nagy játszóteret vegye birtokba. Persze erős motivációs tényező, hogy a félbátyja, Ádám (11) is velünk volt.
Nem mondom, hogy blazírt arccal tudtam végignézni, ahogy a kötélhágcsón nyomul felfelé, majd átmászik a függőhídon (először velem, majd egyedül, ami nem mellesleg nekem sem volt egyszerű), aztán a hosszú csigacsúszdán teper lefelé, és mindez ráadásul fejmagasságom felett, ezért is tudtam alulról fotózni, de szerencsére a gyerek fizikailag, én pedig idegileg átvészeltem a kalandot.

És itt egy igazi kiképzős felvétel, a képen nyomokban egy Nóra is látható ...

Saját ötlettől vezéreltetve gyárt Nóra folyamatosan szavakat. A baj csak az, hogy mire megírnám, már el is felejtettem az új képződményeket, ezért, hacsak egyet-egyet is, de le fogom gyorsan jegyzetelni őket.

Azt már említettem, hogy a jégcsap az nála jégcsepp, ami szerintem logikus is. Viszont van egy szó, amelyet sokat használ, de mostanra tudatosult  bennem, hogy mit is jelent ez pedig az összegarambulázni. Jó mi?! Jelentése pedig olyasmi, hogy összeszedni, összerombolni, felgöngyölíteni, és olyan szövegkörnyezetekben tud előfordulni, mint a puzzle szétszedése (a már kirakott kép után) vagy a homokozóban a homokformák begyűjtése.
Aztán van még az isoda is, ami feltehetően az iskola és az óvoda egyeléből született, ugyanis naponta közli velem a kiscsaj, hogy megy az isodába, miközben táskát pakol a hátára. Régebben közölte velem, hogy ő nem óviba fog menni, hanem iskolába, mert az Ádám is iskolába jár, de mondtam neki, hogy az még túl korai lenne, erre megalkotta az isodát.

Egy másik nyelvújítása a szavak becézése, amit kétféle módon szerkeszt, az egyik a szóduplázás egy p/b hangzó indítással pl: husi-pusi (ez a hús), alvás-balvás (igen ez az alvás és ne kérdezzétek ez miért van becézve), a következő példáról pedig csak félve merek írni, "anya-banya", és bízom benne, hogy csupán a jelentéstartalmával nincs tisztában, nem pedig anyai szerepem kritikájának szánja.
A másik módozat pedig, hogy cselesen l betűket rejt el itt-ott a szavakban pl: apla (ez az apa), babla (baba) ...

Hát ilyenek vannak, meg amiket elfelejtettem ...

Hát igen, meg volt a nagy áttörés, igaz egyszer, és azóta sem, de mostantól reménykedhetek, hogy egyszer az én lányom is szobatiszta lesz ...

Szóval az történt, hogy a délutáni alvásból ébredve Nóri azt mondta, hogy szeretne a wc-be pisilni. Én csak pislogtam nagyokat, mert eddig eszébe sem jutott felülni, és persze gyorsan felpakoltam a szűkítőt, rádobtam a gyereket és vártam. Majd csurgás, popsitörlés és óriási tapsvihar. Igen, igyekeztem kifejezni örömömet, amit egyben motivációnak is szántam, de egyelőre folytatás nem volt. Néha finoman rákérdezek, de semmi.

Mindegy, egy megvolt és hurrááá!

Előre is szeretném leszögezni, hogy szeretem a lányomat!
De, újabban nem csak a hisztikre ámulok-bámulok nagy szemekkel, hanem ami még inkább szíven üt, hogy egyre agresszívebben viselkedik, ha valamit akar. Ilyen egyszerű szitukra kell gondolni, hogy kinéz magának valamit, és teszem azt, a valami éppen mondjuk egy másik gyerek kezében van, akkor a lányom a következő megoldást választja: odamegy, lekever egy óriásit vagy megrángatja a haját, jobb esetben a ruháját, de van még egy lökéses verzió is az eszköztárában, majd elveszi, amit kinézett. Ráadásul mindig célba ér, megadják neki magukat a kiszemelt áldozatok, az én agresszorom pedig ezen felbuzdulva egyre gyakrabban páhol. Első körben azt kívánom, hogy valaki ruházza már meg jól ezt a nőt! De komolyan, tuti hatásos lenne, mert már egyszer a játszótéren szintén ölre ment egy lapátért, de ott szerencsémre egy karakán kispasival kezdet, aki jól visszacsapott, így lesett is nagyokat a szentem, majd zokogott egy sort, szóval hatásos volt. Ilyen kellene még...
Persze én sem maradtam tétlen és bevezettem a büntetéseket, mivel verni nem akarom (innen is látszik, hogy tőlem nem tanulhatta), ezért Edina ötletén felbuzdulva bevezettem a sarokba állítást (szigorúan a nappaliban és nem a saját szobájában), na, ott gondolkodhat is a dolgokon, és ez némileg működik is, úgy látom. Habár már előfordult, hogy ráripakodtam, na akkor mész a sarokba, mire a lányom egyből rávágta, hogy jó, és sarkon fordulva beállt. Először a döbbenettől meg sem tudtunk szólalni (nagyszülők is jelen voltak) aztán pedig egyszerre kipukkadt belőlünk a röhögés, amit persze próbáltunk még röptében visszatartani, de csak egyre kínosabbra sikerült. Ez aztán a nevelés csúcsa.
Hát, ilyen rafinált már most ez a pernahajder!

És ha ezek után is még szeretnétek látni ezt a gyereket, akkor itt egy kép az én okos lányomról, vagy nyulamról vagy mittomén mimről ...

Nem titok, hogy újabban a drága tündi-bündi lánykám elviselhetetlen boszorkány módjára tud viselkedni. És végre sikerült is megörökítenem egy ilyen nemes pillanatot, így kérném a gyenge idegzetűeket, a szoptatós kismamákat és azokat, akik még nem szültek, ezáltal olyan illúzióik vannak, hogy rossz és idegesítő gyerek nem létezik, hogy ne nézzék meg az alábbi filmet.

Az ok-okozati viszonyról pedig csak annyit, hogy én a konyhában készítettem a reggelit, Ádám pedig éppen megterítette az asztalt, amikor a legkisebb családtag bevonul az étkezőbe és megkérdezi Ádámot, hogy mit csinálsz? Erre a felelet: terítek! Ezen a ponton kiborult a bili, és a kisasszony óriási üvöltésbe kezdett. Fogalmam sincs, bővebben mi történt, de ez volt az a pont, amikor őszintén szólva már nem is érdekelt, így gyorsan kamerát ragadtam és íme ...

Fára mászni jó és izgalmas.
Belátom, hogy egy gyereknek fán a helye. OK. Sejtem, hogy eljön az idő, mikor körmöt rágva izgulok majd, hogy épségben megússza húsnyulam az akcióit, de a hangsúly a majd-on van!
Könyörgök, egy kétéves mi a fenének akar fára mászni, mikor még Spejbl és Hurvinyek mozgása is koordináltabb, mint neki?! Márpedig az udvarunkon lévő fák újabban ellenállhatatlanok. Nóri áll a fa alatt és sivít, hogy fára szeretnék mászni! Erre én beleegyezően bólogatok a kérésére, gondolván, hogy nosza, tégy úgy, és titokban röhögök a markomba, hogy úgysem tudja megmászni. Aztán erre ő is rájön és tovább visít, hogy nem tudooook! Tegyél fel! Ja, kérem, akkor tanulj meg. Na, persze a végén felpakolom a fára és egy boldog vigyorral a fején ül a majmom a fán ...

A boldog vigyor azért nem látszik a fotón éppen, mert amint exponálnék, máris elhangzik a kérdés, hogy megmutatom-e a fotót ... Aztán akad egy másik majom is mikroközösségünkben (éppen medvének álcázva), akinek szintén sürgős fáramászási ingerenciája támad, így szépen kettecskén is el tudnak ücsörögni.

Történt a következő: Nóriról rángattam le a hatezer réteg ruhát, miután bejöttünk az udvarról. Türelmesen ült és várta, hogy végre megszabadul a ruhamennyiségtől, mikor el kezdte simogatni a hajam és az arcom, majd azt mondja: Anya, te hajszálpillangó vagy! Én pedig bóknak vettem és elolvadtam ...
Kamaszkorában, mikor éppen melegebb éghajlatra küld, majd erre fogok gondolni :-)

Aszongya lányom valamelyik reggel: Anyaa, nem látok a szememmel! Majd folytatja: Vedd ki a csipeszt a szememből!
Namármost, az egyből leesett, hogy a csipesz az csipa akar lenni, amit azonnali hatállyal el is távolítottam, azonban azt máig nem tudom, honnan a francból ismeri a csipesz szót?! Szerintem csak ráhibázott.

Viszont ifjú Kazinczym másik alkotása például a jégcsap új elnevezése, ami nálunk jégcsepp néven fut (nem is logikátlan).

Előfordul néha, hogy egy kétévesnek annyi teendője akad, hogy már-már ki sem látszik a sok munkából. Így volt ez szombat délelőtt is a nagyszülőknél ...

Hajnalok hajnalán fél nyolckor kelés, majd a szokásos reggeli ejtőzés (szigorúan nem saját ágyban, hanem valamelyik szimpatikus családtagnál) és tejivás után, amit nevezzünk inkább energiagyűjtésnek, egy gyors reggeli, majd indul a konyhában a munka. Mivel nálunk korán kezdődik a lányok háziasságra nevelése, ezért ki más főzhette meg az ebédet, mint Nóra. Krumplimosás, húspanírozás ... minden ment, mint a karikacsapás, mondjuk a szokásosnál nagyobb mennyiségű liszt és prézli felhasználásával.

Mivel a kétévesnek van egy anyja is, akinek kifárasztásáról megfelelően kell gondoskodni, és a délelőtt folyamán még őt is jól meg kellett futtatni és dolgoztatni, így minimum dukált még egy szánkózás és egy hóemberépítés is.

Aztán ebéd után végre a nap fénypontja, gyerek alszik ...