Egy liba és egy malac

Fő a fejem ezerrel, hogy mit csináljak a cumi ügyünkkel. Merthogy az van bőven ...
Fogalmam sincs, hogy én csesztem-e el, vagy jól csináltam, mindenesetre sürgősen le kellene szoktatnom Nórit a cumizásról, mert sajnos már látszik a fogain is és Réka (fogszabályzó fogorvos) barátnőm mondta, hogy 2 éves kor után már a szájpadlást is deformálja. Hmmm mi a francot csináljak?

Igazából az elején nem is használtunk cumit, néhány hónapos lehetett Nóri, mikor alvási rutinná vált és tulajdonképpen ez meg is maradt, tehát csak a délutáni és esti alváskor van rá szüksége, illetve olyan alkalmakkor, mikor már nagyon fáradt.
Ráadásul én is totál ambivalens vagyok az egész cumimizériában, mert látom az előnyét, hogy nagyon szépen megnyugtatja, egy nyikkanása sincs a gyereknek, alszik mint a bunda, de a hátrányát is egyben, hogy mostanra olyan ostobának érzem, amint a nagy cula lányom szájából még lóg a pipa (ahogy ő nevezi anyukám után szabadon), ráadásul már a fogain is látszik a nyoma.

Persze szondáztatok ezerrel, ki hogyan szoktatta le a porontyát és egyelőre az tűnik a legjárhatóbbnak (mondom ezt látatlanban), hogy nagy levegővétel és egyszer csak nem lesz cumi. Most márciusra tűztem ki az elvételt (habár már volt egy januári határidőm is egyszer, amelyet lelkileg nem sikerült abszolválnom). De, mivel nyilvános ígéretnek tekintem a fent leírtakat, most aztán nincs mese ...

Egy történet arról, amikor a szülői önzés felülkerekedik a nevelési elveken.

Hát igen, kicsit szégyenkezve, de be kell vallanom, hogy vasárnap Nórit színházba vittük. Történt ugyanis, hogy utolsó pillanatban megtudtuk, hogy Azuram és én legkedvencebb ütőhangszerese Hossam Ramzy és felesége - aki nem mellékesen a világ egyik legjobb hastáncosnője -, Serena vasárnap este fellépnek. A gyerekünket pedig nem tudtuk elsózni, így fogtuk és magunkkal vittük, gondolván, addig maradunk, míg bírja.

Nóra pedig tátott szájjal nézte végig az előadást, néha, mikor belefeledkezett még a pelenkás popóját is riszálta az ölemben, sőt annyira tetszett neki, hogy haza sem akart menni, de persze azért a vége előtt leléptünk, mert nem akartam nagyot csúszni a fektetéssel.

Az első hastánc és ritmus alapozás tehát megvolt, majd később jönnek a lépések. Nevelni kell az utánpótlást, nem igaz?!

Ami még vicces volt, hogy a Duna palota dísztermében voltunk és Nóra ámulva nézte a gipszstukkókat és freskókat a falon, míg vártuk a kezdést. Némi bámészkodás után megkérdezte, hogy mi az a falon?, Azuram pedig válaszolt, hogy festmény. Erre Nóra felháborodva közli, hogy a falra nem szabad festeni! Mi egymásra néztünk és szinte egyszerre kiböktük, hogy hát igen, igaza van, a falra nem szabad festeni. Pillanatok alatt végigcikázott az agyamban, ha most azt mondom, hogy festményt lehet, akkor már másnap megostromolta volna ecsettel a szobafalakat, így inkább a művészet rovására döntöttünk. Remélem ezzel nem egy ifjú Michelangelo ambícióit zúztuk porrá.

De végül is leszögezhetem, hogy nagyon büszke voltam az én lányomra, habár, még ha oly nagylány módjára viselkedett is, a Rammstein és Metallica koncertekre nem fogjuk magunkkal vinni :-)

Nórit pelenkázza a nagymamája (anyukám), közben dumcsizgatnak. Én kint tettem-vettem a másik szobában és csak annyit hallottam, hogy Nóra megkérdezi: mama, ez a pocid? Erre anyu: nem, a cicim! Kösz ...

Nem is mondok semmit, csak nézzétek meg a videót:
 

Az egészet tulajdonképpen csak azért vettem fel, hogy megörökítsem kis reggeli rituálénkat, ahogy Nóri megfőzi nekem és Azuramnak a kávét, majd a tejhabból ő is szed magának és mint kávét elfogyasztja. Majd ebből az érdektelen kis videócskából végül nagy mázlinak köszönhetően a történelmi éntudati megnyilvánulás dokumentálása lett. Hát igen, Nóri a múlt héten először és ma reggel másodszor is elárulta magát, hogy ő, azaz Nóra=én. Állítólag a dackorszak legjelentősebb megnyilvánulása az énkép kialakulása és az akarat megjelenítése, így most örülök, de hamarosan őrjöngök majd.
Azt pedig ne kérdezzétek, miért akarja folyamatosan megnézni magát, miközben kamerázok, erről nem írnak a szakkönyvek, mindenesetre az agyamra tud menni vele ...
 

Aktualitásként egy Nóra a szánkón húzatja magát fotó, ami természetesen a szombati hóesés után készült. (Nem is emlékszem rá, mikor láttam utoljára egyszerre ennyi havat esni, mint most hétvégén.)
A nagy havazásnak köszönhetően Nóra volt szánkózni, havat lapátolt és iglut épített Ádámmal.
Számomra a durva az, hogy amint kinyitotta a csipáját és meglátta, hogy óriási hó van a kertben, kérte, hogy kimehessen apával havat lapátolni. Nekem egy porcikám sem kívánta a hideget, ez a metál egér viszont hősiesen lapátolt egy órát, majd bejöttek reggelizni, aztán ott folytatták, ahol abbahagyták. Azuram mesélte azt is, hogy egyszer véletlenül leborította a gyerekeket a szánkóról, és Nóri fejjel belezuhant a hóba, majd felállt, pislogott kettőt, hogy lásson valamit, lesöprögette magát és folytatta a szánkózást egy nyikkanás nélkül. Még szerencse, hogy az anya kiléte eltéveszthetetlen, mert ilyenkor biztos gyanakodni kezdenék, hogy tényleg az én lányom-e.

Előrelépés van angol fronton (talán van remény, hogy ragad rá valami, ha már kanadai szomszédokhoz van szerencsénk). Múltkor, mikor Jon nálunk volt a nővérével és anyukájával, meglepetten hallgattam, hogy az Esternek thank you-t mond teljesen illeszkedő szövegkörnyezetben, vagy a Sophie-nak is simán odamondta, hogy good bye, mikor elment.
Aztán persze vérszemet is kaptam és elkezdtem kérdezgetni, hogy mit jelent ez meg az angolul, ő meg mindenre rávágta, hogy nem tudom. Befuccsoltam, nekem nem volt hajlandó megszólalni. Aztán véletlenül rájöttem, hogy én vagyok a béna, mert angol szavakat kell kérdezgetni, és kiderült, hogy tudja, mit jelentenek.
Majd megtanítottam számolni 10-ig, és új szavakkal is folyamatosan bővítjük a repertoárt. Készült a korai tolmács korszakról egy dokumentáció, amelyben látszik, hogy a lány annyira kúl, hogy ő fetrengve is simán tud angolul számolni és fordítgatni.
 

Pázló nóriasan, pázl magyarosan, de tulajdonképpen az általában angolul ismert puzzle-ról szeretnék írni.
Szóval, karácsonyra kapott a kisasszony Edinától egy 20 darabos kisvakond puzzle-t. Bevallom, soha a büdös életben nem jutott volna eszembe, hogy ennek a kétévesnek én ilyen játékot vegyek, de mivel kisvakond volt rajta, gondoltam, hogy majd valahogy elbogarászunk vele. A dobozon az áll, hogy 4+, ráadásul eddig mindig úgy gondoltam, hogy Nóri inkább ügyes, mint okos gyerek (elnézést, kislányom, ha majd a távoli jövőben ezeket a sorokat olvasod, de most nagy szerencse anyádnak, hogy még nem ismered a betűket). Valljuk be, elfogultság ide vagy oda - mert azért az van bőven, nyilván -, meg kell próbálni néha reálisan is nézni azt a gyereket, vagy ha más nem, összehasonlítjuk a hasonszőrüekkel és akkor konklúziók is keletkeznek...
Visszatérve a játékra, egyszer közösen kiraktuk, megmutogattam, mit hogyan kell keresni és összeilleszteni, majd leesett az állam, mert onnantól kezdve egyedül nyomatja, naponta minimum 5x. És azt figyeltem meg, hogy logikusan keresi a hiányzó részeket, hol a vakond lábát, méhecske fejét vagy a tulipán (valójában pipacs) bimbóját.
Végül már olyan gyorsan kirakta egyedül, hogy arra gondoltam, próbára teszem, mert szerettem volna látni, hogy a megszokás műve ez, vagy valóban szorult a lányomba némi logika és vettem egy micimackós, szintén 20 darabos pázlót. Mivel két kép van egy dobozban, az egyiket együtt kiraktam vele, és elmagyaráztam az alakokat, azaz Zsebibabát, Fülest és társait (mert a rajzfilmet még nem ismeri), majd kimentem megfőzni a vacsorát. Gondolhatjátok, mi volt a slusszpoén: 5 perc elteltével ránéztem, és a kép 2/3-a készen is volt. 
Van egy pázló bajnokom (Edinának köszönhetően), aki már nem is enged mást hozzáérni az időközben egyik kedvencévé avanzsált játékához.

Mi az összefüggés a BKV sztrájk és Nóra kommunikációs fejlődése között?
Első hallásra semmi, de valójában pedig nagyon is sok.
A sztori a következő: Elhatároztam, hogy 2010 a fitnesz jegyében telik nálam, és ez a továbbiakban nem a játszótérre való kutyagolást fogja jelenteni, hanem lejárok órákra. A neten körbetúrtam az összes szóba jöhető, környékbeli helyet, majd végül kiválasztottam egy nem túl közeli termet és múlt hét hétfőn el is battyogtam kipróbálni. Klassz óra volt, másnap izomlázzal ébredtem, így meg is született az elhatározás, hogy na, akkor tessék, rendszeresen fogok járni. Erre hideg zuhanyként ért a hír, hogy a buszsofőrök sztrájkolnak, ami ugye nálam azt jelentette, hogy a nagyik nem tudtak felbuszozni hozzánk, Nórival kettesben maradtunk és persze máris befuccsolt az edzésre járás terve.
Biztos ami biztos alapon vasárnap Nórit Katimamánál hagytam, hogy a különböző elmaradt teendőimet elvégezzem és persze az edzést tegnap újra elkezdhessem. Persze a buszok is elindultak, de mindegy.
Ami viszont az egészben jó volt, hogy kiderült, az én lányommal már istenien lehet telefonon dumcsizgatni, letagadhatatlanul nőcis kis pletykafészek lett belőle. Először nehezen indult, aztán jól belejöttünk:

Telefon csörög, anyós felveszi, legfontosabbakat megbeszéljük, majd szól Nórának: Gyere, mondjál anyának valamit! Nóra átveszi a kagylót és beleszól:
N: - Valami!
Én: - Tessék?
N: - Anya, valami, valami ...
Gondoltam, hogy ezzel most sokra nem jutok, így folytattam: Szia Cicukám! Hogy vagy?
N: - Jól. Mamával voltunk a játszótéren és ... és csak mondta és mondta. Majd egyszer csak nekem szegezte a kérdést: Anya, apa otthon van? Na, ezen igencsak meglepődtem, mert magától még sohasem kérdezett telefonban, örültünk, ha egyáltalán a kérdésekre felelt. Aztán még azt is megérdeklődte, hogy Ádám itthon van-e, de mondtam, hogy nem, mert ő most iskolában van.

Szóval, olyan büszke vagyok, hogy a lányommal már jót lehet telefonálgatni, hát ezek az igazán nagy dolgok egy agyilag leépült és a világtól elzárt kismama életében.

Nóri utánam jön a fürdőszobába, ahol én éppen fésülködtem. Rám néz és megállapítja: - Anyaaa, kupi van a fejeden!

Nóri egyik kedvenc, művészi ambícióit kiteljesítő elfoglaltsága a kifestők színezése.
A szeánsz úgy zajlik nálunk, hogy egyszer csak megjelenik a színes ceruzás dobozzal, anya, gyere rajzolni felkiáltással. Majd nekilátunk és végig rajzoltat velem egy teljes állatcsapatot, néniket, bácsikat, autót, virágokat, valamint az elmaradhatatlan pont, pont vesszőcskét. Aztán előkerül a kifestő füzet, ahol nekilát az ábráknak.

Az első próbálkozásokban, kifejezett lábfetisiszta hajlamokat véltem felfedezni, tessék, illusztrálom:

Aztán mikor már a kifestő füzet összes képén található összes lábat kifestette, rávezettem, hogy próbálja meg a teljes alakokat ceruza alá vonni. Ez lett az eredmény:
Talán az utóbbi kép már elég nagy előrelépést mutat, habár itt meg darkmetálos hajlamokat lehet felfedezni.

A jelenben pedig ott tartunk, hogy egy-egy terület saját színt kap, így most már azt gyakoroljuk, hogy a határokon kívülre ne fusson a ceruza, és elvétve sikerül is neki.
Viszont annyira rákapott a kisasszony a színezésre, hogy ha tiszta lapra rajzol, akkor is satírozza ezerrel a papírt és a körön kívül más alakzatokkal nem is próbálkozik.
Mikor megkezdi majd az iskolát, a tanárnők döbbenten fogják nézni, hogy ez a gyerek satírozva rajzolja a betűket, én pedig magyarázkodhatok nekik, hogy annyira szerette a kifestőket kiskorában ...

Bátran merem állítani, hogy a 2010-es év az aranyköpések jegyében fog telni. Mondjuk nem vagyok büszke arra, hogy bődületes hülyeségeket mond a gyerek, de legalább nevetni lehet rajta.
Máris itt egy gyöngyszem, amely az évet indította:

A pelenkázója mellett van ez a sok nyuszit ábrázoló kép, ami a fotón is látható. Nóra egyszer csak nekem szegezi a kérdést: Anyaaa, mit csinál a nyuszi? Erre én: Melyik nyuszi a sokból? Erre feleli: Az, amelyik fest! Ja, bocsi ...

A múltkor pedig a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:
N: -Anya, te szőke vagy?
Én: - Nem, barna. (Habár lélekben abszolút szőke, gondoltam magamban, de nem cifráztam a választ, annyira mellbevágott már a kérdés feltevése is.) - És te szőke vagy, Nóri? - kérdeztem vissza.
N: - Nem, én kék! (Hmm, odatette, gondolom, a törpös hovatartozását gondolta ezzel kifejezni.)
 

Megkésve bár, de nagyon boldog új évet kívánunk nektek!

Magunknak pedig (ha szabad) a tavalyinál sokkal, de sokkal jobb évet! Ráadásul az év zárása pont olyanra sikeredett, amilyen az egész szaros év volt. Kezdődött azzal, hogy az utolsó bejegyzésem után fogta magát a mobilinternetem és angolosan távozott, azaz néha előbukkant, de teljesen használhatatlanul. Köszönjük T-mobile! És így nemcsak a bejegyzéseket nem tudtam folytatni, de hátra volt még a karácsonyi élelmiszerbevásárlásom (Groby rulez) és egyéb nyalánkságok. Aztán, folytatódott egy kiadós influenzával, ami 27-én érkezett Nórának 39,2 fokos lázzal, majd két nappal később nálam landolt. (Azt csak zárójelesen jegyezném meg, hogy be vagyok oltva szezonálisra és h1n1-re is. Ennyit az oltásokról.) Mostanság kezdünk kilábalni belőle, így az összes programunkat, beleértve a szilvesztert is, le kellett mondanom. Na, tovább nem nyafogok.

A karácsony viszont jó volt, nagyon. Itt egy fotó a mézeskalácsot sütő Nóráról. Nagyon tüsténkének bizonyult, szinte végig gyúrt, formázott, rakosgatott velem, így van talán némi esélyem egy későbbi kiskuktára.
Azóta is mindig segédkezik a konyhában. Legutóbb például ő piszkálgatta le a lilahagyma külső héját, jól elbíbelődött vele, mire aztán észrevettem, az összes héjat egyenként szétbontogatta és felsorakoztatta nekem az asztalon.

Íme néhány kép az ünneplő és ajándékoktól elámult Nóráról.

És igen, a sasszeműeknek üzenem, hogy Nóra továbbra is gazdaságos. Sikerült ráadni a tavalyi ünneplő ruciját, ami természetesen egy Dóri-féle szerzemény.

És itt egy másik kép, ahol látszik egyben az is, hogy a teljes hupikék törpikék évadot birtokolja mostantól a kisasszony, keresztmamija jóvoltából, anyuka nem kis örömére (egyébként arra még mindig nem jöttem rá, hogy nem tudnak ezek a gyerekek századszori megnézés után sem megunni egy-egy rajzfilmet).

Tavalyi karácsonyt olvasgatva viszont rájöttem, hogy semmi emléke sem maradt meg belőle (holott akkor azt hittem), fogalma sem volt róla idén, hogy mi az a karácsony. Talán majd idén lesznek némi emlékfoszlányok ... 

Nagyon besűrűsödtek az elmúlt napok (sőt, már hetekben is számolhatok), így elnézést a lelkes olvasóktól a késedelemért, igyekszem mihamarabb pótolni a közlendőket...

Alapjában véve jól vagyunk, mondom ezt pont akkor, amikor Nórinak beindult az orra, majd ment egy napig a hasa, de már csak az utózöngéket kell kezelgetnem. Egyébként most nagyon jól nyomjuk, már legalább két-három hónapja nem is volt taknyos. Tavasszal ez úgy nézett ki, hogy 2 hét orrporszívózás, 2 hét szünet váltakozása. Őszre már készültem is egy új porszívóval és el kezdtem neki adni a cebion multivitamin cseppeket, talán ez is segíthetett (mármint az utóbbi, nem az új porszívó).

Egyébként pedig készülődünk ezerrel a karácsonyra. Íme két fotó, amelyeken a serény és villámkezű masnikötő látható, valamint a remekmű, amelynek készítése közben gyorsan meg is lehet szomjazni.

Ezt a fotót a kis majmunkról pedig Dyvának küldöm: ez aztán kiköpött Z... legalábbis eddig csak az uramat láttam így ülni.

Múltkor Jonéknál lebzseltünk, és a nővére, Sophie éppen tévét nézett. Igaz, nem örültem neki, de Nóri is csatlakozott a bambuláshoz, erre Jon, aki mindig magyarul beszél hozzánk, sőt néha még a nővéréhez is, leteremtette Nórit, hogy Nóri nem vaccs (azaz watch). Ez két dolog miatt volt vicces, egyrészről, mert magyarul nem tudja, mi a tv-t nézni, és mivel nagyon odamondós kedvében volt, akár még angolul is, de elmondta a tutit. Másfelől viszont a lányom reakcióján haltunk be, aki ránézett a Jonra, kicsit gondolkodott, majd közölte vele, hogy de vaccs! Így megtanulta az első angol kifejezést kis barátjától, milyen megható.
Azért kíváncsi vagyok, hogy fog-e némi angoltudást felcsipegetni tőlük, habár tudom, hogy kicsi rá az esély, mert Jon tökéletesen ért és lassan már beszél is magyarul.

A másik dilemmám ez a tévénézés dolog. Korábban írtam, hogy Nórit nagyon sokáig hidegen hagyta a tv, még nyáron is úgy voltunk, hogy egy rajzfilmből kb. az első 5 percet nézte, aztán fogta magát és odébbállt. Nemrégen viszont egyszerűen rákattant a rajzfilmekre, most már simán megnézne több epizódot is mondjuk a hupikék törpikékből, de én némileg limitálom, max. 2-t nézhet, az kb. 20 perc, vagy a kisvakondból többet is, mert azok rövidebbek. Így mostanra rendszeres esti program lett a rajzfilmezés.
De ez vajon jó dolog, nem túl sok neki a napiszintű mese? Mennyi a még egészséges tévézés? Tudom, hogy sokan már a számítógépek előtt nevelik a gyereküket, de ettől az egésztől én valahogy fázom még. Lehetnék kissé modernebb ...
A kedvencem viszont, mikor gyerek ül és nézi a filmeket, én pedig azt nézhetem, ahogy ő figyel. Imádnivaló, ahogy kommentálja az eseméyneket, belekérdez vagy kacag a sztorikon. Múltkor kijelentette, hogy ő is egy törp. Erre megkérdeztem, hogy melyik, mert meg voltam győződve, hogy a törpillát vágja rá, olyan igazi szőkenő alkat. Erre nem a képembe mondja, hogy ő a törpapa ...

Mióta lezárták a Margit hidat, busszal szoktunk átmenni Pestre, a mamához. Gyerek imádja, mert ilyenkor együtt nézhetjük a Dunát, a hajókat. Legutóbb, mikor kézenfogva bandukoltunk az utcán, minden autónál megkérdezte, hogy ez milyen autó? Én pedig soroltam a márkákat, aztán egyszer csak rám szólt Nóra, hogy anya, nem, ez nem toyota, döbbenten ránéztem, majd az autóra és megkérdeztem, hogy akkor mi az, majd jött a válasz, hogy opel, hmmm, tényleg az volt.
(Utólag kiderült a turpisság, hogy Tibi papa tanítja neki séta közben az autókat ...)

Reggel olyan igazi őszi, elmegyakedvemmindentől időjárás volt. A szomszéd házat is csak homályosan lehetett látni a köd miatt. Nóra kinézett az ablakon és megkérdezte, anya, mit csinál a levegő? ...

Szédületes látni, hogy ez a kis majom mennyire tud utánozni minket. Egyre többször vélem felfedezni a nagyszülőket, azuramat vagy magamat a gesztusaiban.
Például mikor telefonál, pont úgy magyaráz, ahogy én szoktam. Végre sikerült is felvenni egy ilyen akcióját, mert ezidáig, kameraérzékenységének köszönhetően (vö. egyből pózba vágja magát, ha közeledek a kamerával) mindig meghiúsultak a próbálkozásaim. Itt éppen a Jonnal dumcsizta meg a létfontosságú lufihelyzetet:

Arra jöttem rá, hogy a magyar nyelvnek vannak kifejezetten megjegyezhető és egyszerűen megjegyezhetetlen szavai. Az első kategóriába tartoznak a már első hallás után rögzülő szavak és kifejezések, mint például a nem akarom, bakker, míg az olyan összetett és kifejezetten bonyolult szavakat és jelentésüket, mint a kék, piros, egyszerűen képtelenség egy két éves agynak memorizálni. Habár mielőtt ezt a tézist publikálom, a tesztalanyokat szélesebb körre kell kiterjesztenem, mert jelenlegi csoportomba csupán a Jon és Nóra nevű delikvensek tartoznak.
Aztán vannak olyan rejtélyek is, hogy mondjuk a hagyjál békén-t hogy tanulta meg, hol hallotta, mert tőlem tuti nem, bölcsire nem tudjuk ráfogni, esetleg egy bátyra még igen.

Korábban már írtam, mennyire nem sikerül a színeket abszolválnunk, ennek hatására Nikitől és Verától kapott a kisasszony egy színmegtanulós kirakóst (ezúton is nagy köszönet az ötletért), amit 2 perc alatt megtanult kirakni, ráadásul tökéletesen jól, csak azt nem tudja elmondani, melyik szín micsoda (legalább azt leszögezhetem, hogy nem színvak). Már azon is elgondolkoztam, hogy mennyivel hatékonyabb lenne, ha úgy tanítanám "nem akarom ezt a sárgát" vagy "bakker ez itt kék", mert akkor tuti egyből megjegyezné.

Aztán van még másfajta tanítási-tanulási problémánk is. Olvastam már több könyvben arról, hogy az ekkora gyerekeknek még nincs időérzékük, így az, hogy 5 perc vagy 2 óra, nekik semmit sem jelent. Ráadásul az sem jó, ha sürgetjük őket, hogy gyerünk-gyerünk, mert 2 perc múlva ez meg az lesz. Na, ezt kiküszöbölendő én okosan kitaláltam, hogy játékkal helyettesítem a sürgetést, vagyis ha sietünk valahová, futóversenyt rendezünk, futáááást kiabálunk és szaladunk.
Lányom kondícionálta a dolgokat és egyik reggel (amikor semmi kedvem sem volt hajnal 6-kor kidugni az orrom az ágyból, mert éppen a téli időátállítással szívatják a népet és a biológiai óránkat), Nóra megjelent az ágyamnál: Anyaaaa! Ébresztőőőő! Reakció hiányában folytatta: Csinálj ebédet (azaz reggelit)! Futááás!

Tanulság: kicsi a gyerek, de nem hülye!

Nagyon tetszett Ildigo kommentje. Állítását mi sem igazolja jobban, mint ez a kép, ahol diadalittasan egy olyan "na ugye, hogy ezt is meg tudom simán mászni" nézéssel tekint ránk ...

Utólag rájöttem, hogy igen rossz ötlet volt megtanítani Nórinak az énispiszeteispisze kezdetű örökzöldet. Úgy lefejelte az orromat, hogy azóta is sajog, ha hozzáérek, ráadásul sikítottam egyet, mikor az eset megesett, ami a kisasszonynak annyira tetszett, hogy alig bírta abbahagyni a kacagást.
Anyukák, óvakodjatok ettől a mondókától!!!
Viszont a Nóri verzióját én mosolyogtam meg: én is pisze, te is pisze ... (egy kis gondolkodás) ... összepisze.

Más:

Egyik reggel nyakába akasztja a táskáját és közli velem: anya, én ódovás vagyok! Először is óvodás, de te még csak jövőre mehetsz oviba, válaszoltam. Nem, Ádám is ódovás, akkor én is. Ádám már iskolás. Akkor én is iskolás ...
Na, megint jól eldumcsiztunk, de a lány rendíthetetlen volt. Lehet, hogy egy kicsit makacs?! Nem kicsit!

Szombaton Halloween partira voltunk hivatalosak.
Ezzel az egész hazai halloween őrülettel nem igazán tudtam mit kezdeni korábban. Soha egy pillanatra sem éreztem magaménak ezt az ünnepet, sőt bevallom, kissé taszított is ez a túlzott rákattanás. Viszont, mivel a kisasszony Jonja kanadai háttérel rendelkezik, így vettem egy nagy levegőt és megadtam magam.
Anyósjelölt megtanított minket tököt faragni, ami nagyon vicces volt (főleg én élveztem könyékig tapicskolni a tökmagos nyálkás cuccosban). Most is kint virít még egy igencsak pofás tök az ablakpárkányon.
Szombat délután pedig voltunk a Rózsakertben, egy gyerekeknek (főleg külföldieknek) szervezett halloween délutánon. Be kellett öltöztetni jelmezbe őket és a fiatalember származásának köszönhetően a Nóri meg a Jon koreai menyasszony és vőlegény voltak.

A ruha gyönyörű volt, de azért minden csodálónknak elmondtam, hogy mely nemzetséget képviseli a lányom valójában, mert hát köszönőviszonyban sincs ugyebár a koreai vonásokkal. Megfordult a fejemben, hogy a fekete kleopátra parókámat (kérem nem firtatni, hogy a decens kismamának miért van ilyen kiegészítője) rányomom a fejére és rásegítek egy kis szemceruzával, de végül maradtam a natúr változatnál.

A koreai álompár zacskóval a kezében körbepásztázta az üzleteket és mindenhonnan édességet kunyiztak gyűjtöttek. Ezután jött számomra a feketeleves. Lányom nekiesett az édességes zacskónak és tömte magába a csokikat, majd ráadásként ráküldött egy nyalókát is. Na, ennyit az édességelveimről (mondjuk azt tudtam, hogy felmenőm túrórudival tömi eteti, én pedig szemérmesen úgy teszek, mint aki semmit sem tud, pedig nem örülök neki), de az édesség falás az már tényleg sok.

Miután kibulizták magukat a fiatalok és teletömték a hasukat, lefekvés előtt egy nagy közös fürdést csaptak. Na, erről készítettem videófelvételt, amelybe sajnos behallatszik, hogy Edinával vinnyogva röhögtünk, ugyanis az én kis libám olyan kérdéseket tud feltenni teljes természetességgel, hogy hol a lábunk? Meg olyanokat, hogy hol a Jon?, mikor az orra előtt lubickolt a kádban. Nincs az az elfogult szülő, aki ettől ki nem fekszik és ne azon drukkolna, hogy némi értelmet csak sikerül felszednie az idő folyamán.
Az is látszik a videón, hogy rákaptak egymás szivatására locsolására, amit Jon férfihoz méltóan megértéssel és némi derűvel tűr, míg a lánynál egyszer csak betelik a pohár, elveszti humorérzékét és sipákolni kezd ...
 

Nórinak van egy új barátja. Nem ismerem, sőt, más sem ismeri.

Az egész úgy kezdődött, hogy van egy telefonja, amelyről szokott hívogatni embereket, legtöbbször a papát, mert nálunk papakultusz van. Aztán arra lettem figyelmes, hogy néha azt mondja, hívom a Bibit (esetenként Bébének érthető). Fogalmam sincs, ki lehet az, mert még hasonló név sem ugrott be. Naná, hogy kérdeztem, ki az a Bibi, mit kell tudni róla, de ő csak annyit mondott, hogy Bibi az Bibi. Ez Nóri nagy titka.
Mivel mostanában már elég jól lehet vele kommunikálni, annyit azért sikerült kiszedenem belőle, hogy Bibivel játszani szokott és arra a kérdésre, hogy mikor találkozott vele utoljára, egyből rávágta, hogy szombaton. Na, most ez nem plusz információ, mivel ha a kérdésben benne van a mikor, akkor a válasz tuti, hogy szombat lesz. Pont úgy, ahogy minden szín sárga mostanában.

Bibi, ha olvasol minket, kérlek, jelentkezz!
Ha pedig ez valami képzeletbeli vagy álombeli valakije, akkor passz ...
Lapzárta után jött a hír, hogy Bibi lány és palotában lakik, vagyis a Bazikában (értsd: Bazilika) ... hmmm.

Itt egy másik videó is, amin látszik, hogy a bilizés nálunk inkább olvasó szeánsz, és félő, hogy Nórinál már feltételes reflexként működik: ha bili, akkor könyv is.
A videón az is látható, hogy igen elfogadó és könnyen rábeszélhető típus (egyenlőre, tartok tőle, hogy ezt hamar ki fogja nőni). Ami pedig az olvasási sebességet illeti, igen hatékony olvasónak tekinthető, bár a Boribon szón kívül én mást nem igazán tudtam beazonosítani.

Feltörtem! Képzeljétek, Silayn olyan jó fej volt, hogy megtanított videót beszerkeszteni, így most unos-untalan kaptok majd Nóri csacskaságaiból.

Máris itt egy régebbi darab, még a nyár legelejéről, amikor olyan kelekótyán futott, hogy attól félt az ember, mindjárt összeakadnak a virgácsai. Ezen a futásnak nevezett videón sikerült azt is megörökíteni, ahogy a kezeit olyan igazi szőkenősen csapkodja összevissza. Behaltunk rajta.
Azóta már koordináltabb a mozgása, de még mindig simán hasra tud esni rohangálás közben úgy, hogy a lábain kívül semmi akadály sincs előtte ...
 

Környékünk lakóit egy mikulásruhás, maszkkal álcázott, félelmetes garázda tartja rettegésben, akit véleltlenül egy délelőtti séta során sikerült lencsevégre kapnom, ráadásul éppen feltűrte sisakját, így fedve fel kilétét....