Egy liba és egy malac

Igazából csak a szülés után fogalmazódott meg bennem, hogy azért kezdhettem volna előbb is ezt az egész gyerekvállalósdit (vén banya vagyok, na!). Koromból és környezetemből kiindulva, már biztos, hogy néhány dologban nem lesz része a Nórinak, például 4 testvérre tutira nem blazírozhat.
Vagy ha azt nézzük, szinte az összes barátnőm már férjhez ment, lebabázott mire én ebbe az egészbe belevágtam. Így semmi esély sem volt arra, hogy Nóri valaha koszorúslány lesz (habár, például ha a Finci Dávid fia belehúz, akkor ott simán :-)).

De végül a sógornőm, Kriszti a hétvégén férjhez ment és itt volt a nagy alkalom.

Persze ez a szerep komoly feladatokkal is jár, de annyira nem voltunk bevállalósak, hogy mondjuk, Nóri vigye a fátylat, így maradt az a kevésbé összetett, de mégis egy 2 évesnek igen bonyolult mozgássorozat, hogy a Bazilika ajtajából felsétáljon az oltárig óriási plénum előtt. Ráadásul egy számára idegen kisfiúval, aki ránézett a Nórira és közölte, hogy kösz, de nem fogom meg a kezét. Aztán valahogy mégiscsak véleményt változtatott, és cukin végigmentek. A lányom nem esett hasra, nem kezdett el rohangálni és még csak nem is kiabált, hogy anyaaa, szomjas vagyoook. Szóval, büszke vagyok na, a tündér törpémre!

Fotót nem igazán sikerült készítenem, mert 1) nem töltöttem fel az aksiját én, lüke, 2) nagyon sötét volt a templomban, így csak ez a kézben lóbálózós van egyelőre. Mondjuk, egy helyes copfocskát el tudnék már képzelni Nóri fejére ...

Mivel a kisasszonynak mostanában már kívánságai vannak, hogy mit szeretne enni, ezért reggel feltettem neki a kérdést: Mit kérsz reggelire? Erre nemes egyszerűséggel azt válaszolta: vacsorát!
Azért nem tagadom, végigfutott a fejemben, milyen klassz lenne most megetetni és lefektetni, akkor én is egy nagyot alhatnék, ugyanis a hétvégi esküvőt egyelőre nem sikerült kipihennem (de erről még lesz írás).

Nyaralás közben történt először, mikor éppen egy hányós szituban voltunk (azaz Nóri feltehetően túlzott mohóságának köszönhetően egész délután folyamatosan prezentálta az aznap elfogyasztottakat), hogy a Nóri melletti ágyon aludtam éjszaka, mint szupermen, aki azonnal cselekszik, ha szükség  lenne rá. Ehhez képest semmi nem történt, kivéve, hogy egyszer csak felriadok, mert Nóri kiabálja, hogy papucsom... papucsom. Na egy pillanatra azt sem tudtam, ki vagyok és hol vagyok, míg össze nem állt a kép, hogy az én lányom álmodik. Biztos valami drámai dolog történt, valaki elkobozta a nemlétező papucsát álmában (mert hogy őneki ilyen lábbelije nincsen), ő pedig hangot adott méltatlanságának. 

Azóta is néha előfordult, hogy álmában magyarázott, például legutóbb a szuperkukákat emlegette és aznap délután valóban néztük az alma zenekar videoklippjeit, nekik van egy ilyen számuk.

Olyan érdekes, hogy már most álmodnak és a kis agyukban dolgozzák fel az eseményeket ...

Keresem az őszt, de nem találom! Valahogy idén elfelejtett minket.
Még szerencse, hogy idejében elkészültem a két tökmag sapkájával.

Gondoltam, hogy ildigo oldalára felrakok képeket (végre én is előrukkolhatok a munkáimmal), de egyszerűen képtelenség őket fotózni, forognak összevissza, lehúzkodják a sapkákat, persze felváltva és azt, hogy egyszerre nézzenek a kamerába felejtsd el, így semmi esélyem sincs prezentálni, milyen cuki sapkákat kötöttem ...

Tanítom Nórit bújócskázni.
Na, most ez úgy történik, hogy mondom Nórinak, bújj el, majd elkezdem keresni és közben kérdezgetem, Nóri, hol vagy? Erre ő: itt vagyok, anya! Hát, nincs nehéz dolgom, nem panaszkodom, ráadásul hol a karja, hol a lába kikandikál a rejtekhelyről.
Aztán fordított helyzetben ha én elbújok, megkérdezi, anya, hol vagy? Persze nem jön válasz, és ő egyre kétségbeesettebben kérdezi, anyaaa hoool vaaagy? Így kénytelen vagyok előjönni. Szóval, még csak alapozunk ...

Tegnap pedig ezt mondja: egy, kettő, három, négy, öt ... aki nem! :-)

Már egy ideje készülök dokumentálni, hogy igenis, tud a Nóra mondókákat, énekeket, de eddig minden kísérletem kútba fulladt.
Először azért, mert egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy produkálja magát, de persze nem a szégyenlőssége vagy a hihetlen visszafogottsága miatt, hanem egyszerűen nem értette, hogy mit akarok: amint előkaptam a kamerát, leállt az előadással. Ez szerencsére megváltozott azóta, és rájött, hogy milyen klassz is, ha előadhatja magát. Most csak az a baj, hogy olyan nagy művésznő lett időközben, hogy azonnal vissza kell néznie a produkciót, hogy meggyőződjön róla, minden a helyén volt, nem lógott-e kósza tincs az arcába és a smink is tökéletesen klappolt-e.
Így hát elégedjetek meg az első strófával plusz egy picivel, de biz' isten, tudja mind a három versszakot.
Tádááám:

Ma voltunk a 2 éves kivizsgáláson a dokinéninél, így abszolút update vagyok a paraméterekben:
Súly: 11 680 gr (evés után és kaki előtt) tehát kb. 11 kg (mindenesetre örvendetes, hogy túl vagyunk a 10 kilón). Magasság: 90 cm (cipőben, de roggyantott térddel, így megszavazta nekünk dokinéni a 90 centit. Állítólag a kétéves kori magasságot duplázzák meg felnőtt korukra, de szerintem ez nagy baromság, mert kizárt, hogy Nóra 180 cm magasra nőjön, reálisan a 1,5 éves kori magasságát tudom elképzelni, akkor volt 86-87 centi. Fej kerülete: 46 cm (a védőnő szerint, a dokinéni szerint 48,5 cm, így inkább a másikat tekintem helyesnek). Mellkas 50 cm.

Először arra gondoltam, hogy részletezem a tudományokat, de rájöttem, hogy ennek semmi értelme, mert szinte mindent tud már alapfokon. Beszél, tud vagy 30 mondókát/éneket kívülről, rohangál, egyedül lépcsőzik, egyedül eszik, stb.
Inkább azt érdemes megemlíteni, miben nem jó még, ez pedig egyértelműen a szobatisztaság. Igaz, mindennap bilizik (ő kéri, hogy ráülhessen, de inkább ötletszerűen, ahogy eszébe jut, nem pedig az ingerek hatására).

A születésnapi ünnepség pedig nagyon jól sikerült, két fázisban tartottuk meg (ami nem azt jelenti, hogy ahány éves a gyerek, annyi ünnepség lesz): először a babazsúr volt, igazi bohóccal (ez volt a mi ajándékunk) és rengeteg gyerekkel, aztán szombaton volt a családi hepaj.
Mondanom sem kell, renteg ajándékot kapott, ráadásul csúcsszuperjókat. Így pénteken este az új Boribon könyvével és a teáscsészéjével aludt, tegnap a dokis szettel, most meg éppen az új mózeskosaras babijával szunyókál.

Nóra 2 éves lett szombaton.
Nagy ünneplésben voltunk, amelyről bővebben kicsit később, de addig is itt egy kis ízelítő.

Hallom, hogy Nóri kiabál, anyaaa!!! hajszárító van a számban! Rohanok hozzá szélsebesen értetlenül... mikor belépek a szobába, látom, hogy ezerrel túr a szájában: anya, nem találom a hajszárítót. Ekkor leesett, és kiszedtem a hajszálat a szájából :-)

Ezt most csak úgy ...

Egyszerűen imádom, hogy milyen cukik tudnak lenni ezek ketten ...

Szegény gyerekkel néha teljesen úgy bánok, mint egy plüssmacival. Bármilyen váratlan pillanatban képes vagyok elkapni és agyonpuszilgatni, ráadásul pechére egyre jobban felbátorodom, mert az utóbbi időben már nem is tiltakozik annyira.

Egyébként pedig imádom most ezt a korszakot. Annyira édes és bevallom, most olyan könnyű is vele. Már nem kell állandóan a nyomában lenni és lesni vajon mit borít magára. Szépen eljátszik magában vagy mással (pölö Jon és Blanka), segít nekem, ha megkérem (simán fel tudja kelteni az apukáját a reggelihez, meg hasonló életszerű feladatok), állandóan énekel vagy mondókázik (az egy kis malac röf-röf-öt betéve tudja mind3 versszakkal, thanks to Irénke. De már a mi-mi-mi-mi mi mozog a zöld leveles ...-t is tudja :-)), olyanokat mond, hogy szétröhögjük magunkat.
Lehet vele jönni-menni, csak a délután 1-4-ig tartó alvást kell betartanom és akkor vidám, mosolygós egész nap.
Az sem utolsó, hogy ha valami baja van, elmondja és kész. Nincs további nyűglődés, hogy megfejtsem a gyereket.
Szóval, élvezem ezerrel! És persze puszilgatom tovább ezerrel! (Lelkiekben pedig készülök a "terrible two"-ra.)

Jelentem, Nóra belépett a mindentmindenhováhurcibálok korszakába.
Mostanra megszűnt, hogy otthonról kettesben indulnánk el, mert minimum egy baba biztosan velünk jön, de kiszemelt áldozatai lehetnek még táskák, hátizsákok - kapott ugyanis néhány tetszetősebb darabot innen-onnan - katonák és persze az említett babák minden minőségben és mennyiségben.
Egyetlen aprócska gond van csak, az, hogy a lépcsőn még kapaszkodnia kell, de mivel tele van mindkét keze, a következőt játsszuk: én felajánlom lovagiasan a segítségemet, amit ő gyorsan visszautasít. Aztán a kis libámnak is leesik, hogy így mégsem tud megküzdeni az elemekkel és hosszas gondolkodás után rámbízza valamelyik szerzeményét. Ám folyamatosan aggódó pillantásokat dob felém, mert biztos sejti, hogy a fejemben azt forgatom, hogyan tudnám visszacsempészni a lakásba.
Végül győz Nóra és szerzeményei.

Szokásunkká vált, hogy a reggeli ébredés és az ebédet követő alvás után ráültetem Nórit a bilire, aztán vagy sikerül valami vagy nem. Egy ilyen alkalommal történt a következő eset:
Én: - Nóri, pisilsz a bilibe?
Nóri: - Nem, pukizom. Majd felpattan és nézegeti a bilit.
Én: - Nóri, mit nézel?
Nóri: - Hol a puki? Anya eltűnt!
Magamban jót röhögtem, aztán elmagyaráztam, miért látjuk a pisit és miért nem a pukit ...

Rengeteg könyvben olvastam arról, hogy a kicsiknek nincsen félelemérzetük, de azt is írják, hogy 2 éves kor után kezdenek óvatosabbak és felelősségteljesebbek lenni. Na, nálunk pont az ellenkezőjét tapasztalom, Nóra soha ilyen vadóc nem volt még, mint most.

Ha hintázik, kiabálja, hogy magasabbra, és esküszöm, már olyan vadul lököm, hogy magam is csodálkozom. Az mondjuk alap, hogy mindenre és mindenhova felmászik, múltkor például anyukám (aki nem magasságáról híres a 148 centijével) mesélte, hogy pillanatok alatt úgy felmászott a 2 méteres mászókára, hogy már a bokáját sem tudta elcsípni és frászt kapott a gondolattól, vajon hogyan fogja leszedni, aztán végül a szomszéd Kamilla nagypapája segített az akcióban.
Aztán úgy vettem észre, hogy a gyereknek van egy látens vonzódása az extrém sportokhoz is, múltkor például gördeszkázáson kaptam rajta. (Titkon remélem, hogy számára nem bunji jumping lehetőséget rejt az, hogy egy emelettel feljebb költöztünk :-)) 

De lehet, hogy egyszerűen a sebesség szédíti meg. Motorozásnál már olyan gyorsan teper a kis piszkafa lábával, hogy már néha azon is csodálkozom, meg fog-e állni valaha, aztán az utolsó utáni pillanatban csak sikerül neki.

De most volt olyan is, hogy nem. A lejtőn való motorozás rejtelmeit még nem ismerte, így előtte próbáltam okítani a majdnem 2 évest, hogy óvatosan, lassan, mert itt még fokozottabb a gyorsulás, felelőtlen, optimista szülő lévén nekiengedtem a lejtőnek, majd a gyermek még jó nagy lendületet is vett induláskor, aztán már rohanhattam, üvölthettem, kódolva volt a börleszkbe illő kimenetel: Nóra fejjel előre repült a motorról. Eredmény:

Az öröm az ürömben, hogy úgy látszik, az én terjedelmes homlokomat örökölte, ami segít abban, hogy legalább az arcát ne érje sérülés.
Mondanom sem kell, szegény nagyon megijedt, gyorsan felmértem a veszélyességi helyzetet, de nem találtam kórházba valónak, így megvigasztaltam, majd azzal a lendülettel visszaült a motorra.

Számomra pedig a nagy tanulság, hogy emelnem kell a készültségi szintemet, és meghúzni a határokat.

Úgy látszik, a lányomnak valamiféle rejtélyes vonzódása van a piros színhez, vagy éppen ifjúkori piros korszakát éli, mert totálisan rákattant a körmeimre.

Gondoltam egy merészet, és pirosra pingáltattam a kéz- és lábkörmeimet, majd hazaérkezvén Nóra egyből kiszúrta és folyamatosan - azóta is - nézegette, majd megállapította, hogy "Noninak is". Khmmm, no comment.
A dolgok ráadásul odáig fajultak, hogy képes napközben a zoknimat is leráncigálni a lábamról, hogy megnézze a piros lakkozást, és persze minden alkalommal megjegyzi, hogy ő is szeretne ilyet.

Nem túl korai ez még?

Tényleg ennyire kódolva van beléjük, hogy nőcik?

Néha teljesen elájulok, hogy milyen okos a gyermek - meg úgy általában a vele egykorúak -, számomra hihetetlen gyorsan megjegyez dolgokat, olyan szavakat használ és ráadásul helyesen, amit fel sem tudok idézni, vajon mikor hallhatott, az agya tisztára mint egy szivacs.
Aztán vannak esetek, mikor csak ülök és azon töprengek, hogy remélem, legalább egy érettségiig futja az én kis lüke lányomnak, és remélem, ha már okos nem lesz, legalább a haja kinő egyszer rendesen, és lesz hozzá egy némileg helyeske pofija.
Mondom ezt azért, mert például a színeket egyszerűen nem tudom megtanítani neki. Már minden formában próbálkoztam, mesekönyvvel, bábozva, teregetés közben, tanárnénisen stb., szóval minden lehetséges alkalmat megragadok, hogy a színeket átvegyük és nem, és nem, és nem megy. De még véletlenül sem találja el. Aztán a legújabb trükkje, hogy rávágja mindenre, hogy piros (mondjuk annak már lehet örülni, hogy legalább egy színt nevezett meg). A legutóbb például a zöld felsőm és a barna nadrágom volt piros. A sárga pöttyös labda is simán piros nála meg a valóban piros is.

Még hagyok időt, hogy mélyítsük a tudományát, de azt az opciót, hogy esetleg festőművész legyen a lelkem, már elvetettem.

Néhány hete ez lett a családunkban leggyakrabban elhangzó kérdés, persze mindig Nórától.
Már kezdek gyanakodni, hogy egyik éjjel az ufók elrabolták és egy miazmitcsinálsz robot programot telepítettek fel neki, mert nagyon csípőből nyomja folyamatosan.

A dolog az életben úgy néz ki, hogy mondjuk megyünk vásárolni, és Nóri megkérdezi: Anya, mit csinálsz? Erre én: tolom a bevásárlókocsit. Anya, mi az? Körte. Mi az? Alma. Mi az? Krumpli. Na jó, nem borzolom az idegeiteket, így szépen, nyugodtan, türelmesen, válaszolgatok, míg minden kérdésére megfelelek. (Hogy is mondjam, ez a korszak igazi próbája annak, hogy jólfésült idegzetű kismama vagy-e?! Pedig az okosok azt mondják, hogy még csak most jön majd a miért? Khmmm...)

Azért, ha azt mondom neki, hogy "Nyuszi, hát látod, mit csinálok, igaz?" akkor simán rávágja, anya tereget pl...
Szóval, anyukák fel a fejjel, ravaszok és kitartóak ezek a kölkök, de őket is csőbe lehet húzni ... amúgy, meg tök cukik, hogy minden érdekli őket.

Reggel Nóri kiment az erkélyre és közölte: "Anya, odanézz! Főz a nap"

Most finomítjuk a főz és süt jelentésbeli árnyalatait ... 

Félve merem csak leírni, és nagyon-nagyon bízom benne, hogy Jon anagyŐ nem olvas minket, és a bébiszittere, Edina sem árul be, mindenesetre ha kiderül bármi is, én biztosan tagadni fogok.
Szóval az a nagy büdös helyzet, hogy Nóra Spanyolországban belegabalyodott egy szőke, kékszemű fiatalemberbe, aki nem más, mint Dylan. Mentségére legyen mondva, sokáig nem is foglalkozott vele, sőt kifejezetten barátságtalalnul viselkedett a lányom (vö. mindent kiráncigált nyafogva a kezéből, néha még egy-egy taslit is lenyomott neki), de a fiatalember annyira kitartóan és kedvesen udvarolt, hogy végül az utolsó előtti napon elcsattant egy romantikus, jóéjszakát csók. De nincs mit szépíteni a helyzeten, olyan igazi, szemlecsukós volt. 

Aztán másnap reggel már együtt reggeliztek, pancsoltak ... és hááát, jól elvoltak, na. Aztán jött a búcsú pillanata, és Nóri azóta is rengeteget emlegeti Dylant.
Itthon pedig minden folytatódott a régi menet szerint, Jonnal játszóterezés, Jonnal motorozás, Jonnal homokozás, és persze egymásnál szomszédolás, miközben még egy romantikus közös bilizés is becsúszott.

Aztán tegnap ebédnél egy kis gubanc történt. Édes négyesben ültünk az asztalnál, azaz Jon, Nóri, Edina és Sir Galahad, szépen falatozgattunk, mikor Nóri nagy ártatlan szemekkel ránéz Jonra és azt mondja: Dylan ebédel. Én majdnem félrenyeltem, Edinának is kikerekedett a szeme, majd frappánsan eltereltem a figyelmet azzal, hogy elismételtem, igen a Jon ebédel. Kész lebukás.
Úgy gondolom, itt az ideje, hogy beszéljek a lánnyal, egyszerre két fiút nem szédítünk, pláne nem kotyogunk róla!

de ez most kivételesen nem a Nóráé, hanem amolyan blogger szórakozás.

Ebből a posztból most kiderül, hogy Nóra, alias Bucifej, bármilyen pozícióban - hanyatt, oldalt, álva, hason, ugrálva ... - pelenkázható, és az anyja, azaz én, bárhol, bármikor, röptében vagy akár félkézzel is kicserélem már azt a fránya pelenkát.

Mivel a nyárra tervezett "szobatisztaság" fedőnevű akciónk csúfos kudarcot vallott, egyrészről, mert Nóri nem barátkozott meg a bilijével, másrészről valahogy ez az egész mizéria nekem sem fontos, így ha nem akarja, hát én nem erőltetem. Egyébként voltak próbálkozásaink többször is pucér fenékkel rohangászás kategóriában, sőt a figyelmeztetéseket is megkaptam anyaaaaaaaa kaka-pisi, csakhogy az időzítéssel van igazából a probléma, mert egyszerre van a felkiáltás és a szemléltetés (volt olyan is, hogy komplett útvonalat hagyott hátra a Bucifej, még egy labirintusban sem tévedt volna el).

Így aztán kénytelen voltam tökélyre fejleszteni pelenkázási tudományunkat, főleg a spanyol út során.

Ilyenkor aztán tényleg nem válogathatja meg az ember, hogy hol, mikor szeretné, hogy jöjjön a cuccos, ha esemény van cselekedni kell. Viszont egész jól abszolváltuk a dolgokat.

Szintén nem a szobatisztaságra utaló jel, hogy Nóri imádja a pelenkázást, legalábbis mostanában a főzés mellett a kedvenc játéka lett (hiába az anyai minta ...). Mindennap új pelenkát kap a babi és általában büdöset is kakil.

 Mióta hazajöttünk, újra próbálkozunk a bilizéssel és egyszer egy csurit már röptében sikerült is elkapni, de azt hiszem, bevetem Kétimami tippjét, hogy a bilikönyv segítségével próbálkozzak.

Jeleneleg úgy áll a költözés projektünk, hogy már az új lakásban vagyunk kb. 80%-osan berendezkedve, de azért vannak még felszereletlen bútorok, képek ... és hát mi tagadás, hevernek még itt-ott teli vagy üres dobozok is.

Persze a gyerekek egyből lecsaptak a kartonokra és beköltöztek, azaz Ádám beköltözött, Nóra pedig utánozta:
 

Bevitték legfontosabb tárgyaikat, és rájuk kellett hajtani a doboztetőt, amit persze Nóri csak mondogatott, de nem igazán tetszett neki.

Aztán a játék továbbfejlesztett változata az lett, hogy a dobozok őrbódékká avanzsáltak a szobák közti átjáró részeken, és aki elhaladt ott, annak vámot kellett fizetni (erre én is gyorsan bevezettem az étkezésekért járó fizetési kötelezettséget, mert különben teljesen eladósodtam volna, mivel kiderült, hogy én rohangálok a legtöbbet a lakásban).

Meg ilyen párbeszédeket hallottam:
Ádám: - Nóri, van bérleted?
Nóra: - nincs
Ádám: - akkor jegyet veszel?
Nóra: - nem
Ádám: - akkor van bérleted? (azért már ő is rájött, nem árt többször megkérdezni a kis libát)
Nóri: - van

Mondjuk Nóri is elég nagy adósságot halmozott fel az állandó mászkálásával, sőt néha jegyet is vett, csak elfelejtett áthaladni, persze én rendeztem költségeit a rántottapénzből. De ezt nem szeretném hosszú távon bevezetni.

Nóra egyértelműen legkedvencebb programja a bizonyos vidámparkos délután volt.

Mikor megérkeztünk, egy ooó-val kommentálta a látványt, majd Dylan-nel egyből rávetődtek betotyogtak/bemásztak a trambulinra. Ott bemelegítésképpen egy kis ugra-bugra, majd jött a motorozás anyával, autózás Dylan-nel (no, ez egy kis csalás, most esett le, hogy ez a kép előző nap készült, habár mindennap fotózhattunk volna egy ilyet. Különben döbbenet volt számomra, hogy a spanyolok mennyire gyerekbarátok, vagy csak egyszerűen nem bírják a gyerekvisítást, mert szinte minden kis faluban szuper vidámpark van, és minden utcasarkon fel van állítva egy érmével működő kisautó/repülő/..., ami persze azt eredményezi, hogy elég komoly figyelemelterelő stratégiát kellett Nórinál alkalmazni, hogy ne kelljen minden sarkon rázatni a fenekét.)

De hogy folytassam a sort, Ádámmal volt harckocsizás, no meg repülőzés, majd körhinta 2x, amit szintén én nyertem és reménykedtem, hogy ez az a pont, amikor már sikerülhet lelépnünk. De nem! Ekkor még fel kellett ülni a Safari vonatra is, ami után erőszakkal némi apai erőnléti fölény bevetésével sikerült áttelepítenünk bázisunkat az utca túloldalán lévő pizzériába.
Itt minden felnőtt igyekezett kiszuszogni magát, nem úgy a gyerekek. Nóri annyira fel volt pörögve a programtól, hogy egyszer csak, konkrétan kiszökött az étteremből, hogy ő megy vissza vidámparkozni. Az utolsó pillanatban kaptuk el.  
Nem semmi a kiscsaj, most egy darabig még elkerüljük a gyermekszórakoztató létesítményeket, azt hiszem.

Spanyolországban voltunk, mivel Dóri barátnőmék vettek ott egy házat, mi pedig akkora, de akkora mázlisták vagyunk, hogy elmehettünk hozzájuk. Csak szuperlatívuszokban tudnék mesélni a helyről, így inkább nem is ömlengek, elég annyi, hogy volt medence, óriás terasz, tengeres panoráma a hegyoldalról és minden mi szem s szájnak ingere... 

Mondanom sem kell, hogy Nóri is nagyon jól érezte magát és az egész nyaralás sokkal jobban zajlott le, mint ahogy én azt elképzeltem. Máris itt a repülőút. Egyrészt féltem, hogy fog-e nyűglődni, elkap-e valami fertőzést ... és a szokásos parák. Ehhez képest vígan rohangált a reptéren, persze azért a felszállás előttre időzítette a kakilást, elszaladtam átpelenkázni, és mire végeztünk, már a hangosbemondón keresztül kerestek minket a beszálláshoz.
De örvendetes módon végigaludta az utat (nagyjából alvásidőben repültünk szerencsére).
Majd megérkeztünk, autót béreltünk és rohantunk Dóriékhoz a Costa Bravára.

A 2 hét alatt nagyjából végig ugyanazt csináltuk, alvás, evés, pancsolás, kirándulás ...
Viszont Nórit bevittük a tengerbe. Azt hiszem, tetszett neki, mivel utána is folyamatosan lubickolni akart, azonban kizárólag az apjával volt hajlandó (amit, mit ne mondjak, zokon vettem, pedig betudható a nagy hullámoknak, az erős karoknak és hogy mindig ő fürdeti, de akkor is ...)

Aztán voltak még jó kis programok, mint piacozás (imádom a helyi piacokat megnézni), ahol ettünk friss churros-t, vagy vidámparkoztunk, ami külön posztot igényel, de voltunk a Dali kastélyban is, továbbá gyönyörű kis katalán falvakban andalogtunk.

Fantasztikus volt!

Dóri, mennénk vissza, mit szóltok?! :-)

Nórát kitoloncoltuk Lőrincre a nagyszülőkhöz, ugyanis itthon ezer dolgom volt, olyan apróságok, mint pakolás (készülve a költözésre), lomtalanítás, baracklekvár-befőzés és még sorolhatnám (sajnáljatok egy picit). Szóval a legracionálisabb döntésnek az tűnt, ha Nóra ez idő alatt sütteti a hasát a kertben, pancsol, piacra jár, egy szóval nyaral egy nagyot.

Kapott egy homokozót is. Mivel nem rest, a lányzó segített, hordta a fadeszkákat, fúrt és mért, az ecsetet próbálta megkaparintani sikertelenül, mikor falazúrral kentem le a léceket.
Íme a folyamatábra, amelyen egy ezermester látható, aki időnként rájön, hogy nem csak a deszkákat, de a csípő méretét is meg kell mérni. Feltehetően az én kis libám arra gondolhatott, belefér-e még a popija abba a kis cuki farmerszoknyácskába.

Miután minden rendben találtatott, a homokozó is elkészült, amelyet azóta Bucifej nagy vígan üzembe is helyezett.