Egy liba és egy malac

Ha reálisan szeretném nézni a gyermek fejlődését, be kell látnom, hogy sokkal ügyesebb volt, mint okosabb, a mozgásbeli készségek gyorsan fejlődtek nála, de a beszéd lassan és nehézkesen indult be. Mostanra viszont nagyon összeszedte magát és dumazsák lett belőle.
Rengeteg mondókát tud, sőt gyakran mondókákkal kommunikál velünk, amin szét szoktuk röhögni magunkat. Például a múltkor reggelinél mondom neki, hogy mindjárt kapsz egy kis kiflit, erre Nóra: Kapsz tejet vajat, holnapra is marad. Vagy ha véletlenül megkérdezi az ember, hogy vajat is kér-e, akkor simán rávágja: Lementem a pincébe vajat csipegetni.
Aztán a másik jópofa dolga, hogy neveket ad, vagy elnevez dolgokat. Például a féltestvérét Ádámot elnevezte Ádámbátyámnak, akitől totálisan függő lett a gyermek, mindenhová követi, koslat utána, mint egy kiscsibe, imádja, ha játszik vele. 

Anyukámat pedig elnevezte Mimának. Ez úgy derült ki, hogy egyszer csak elkezdte mondogatni, hogy Mima, erre én megkérdeztem, hogy az mit jelent, mire ő: mami. Megkérdeztem Nórát, ezt hogy találta ki, erre elmondta, hogy mamimamimamimamimami ... Na, ekkor eszembe jutott az a régi olcsó poén, amivel a fiúk mindig szórakoztak a gimiben, és az, hogy milyen nagy szerencse, hogy nincs Nagy Árpi rokonunk.
 

Ráleltem a legtökéletesebb eszközre, amely leköti a gyereket úgy, hogy közben mesél (mármint a gyerek), és nem mozdul el a helyéről, amit ugye az ilyen Nóra féle perpetuum mobilékről elég nehéz elképzelni.

Mikor jöttünk haza a nyaralásból vasárnap délután, természetesen a legrosszabb időpontban, mivel máshogy nem tudtuk kisakkozni az időzítést, naná, hogy bekaptunk egy nagy karambolt is, így hiába kompoztunk át Tihanynál, lerövidítendő az utat, rengeteget kellett araszolnunk. Na, az egy dolog, hogy az Ádámot nem sikerült időre hazaszállítani, de igazából azon tört ki a frász, hogy mit fogok kezdeni a Nórával, merthogy kb. 1/1,5 órás autóutakra van hitelesítve, és ez a dugó elején le is járt.
Először sikerült megetetni, majd a teljes Boribon repertoárt többször átolvastuk és még a napszemüvegemet is odaadtam neki, holott tudtam, hogy ez veszélyes terep, mivel legutóbb az egyiknek a szárát lepusztította ez a kis haramia. És még mindig csak Siófok magasságában dugultunk. És amikor már hajigálta összevissza a macikat, babákat az autóban és tépte ezerrel a biztonsági övét, hogy ki akar szállni, akkor elővettem a fényképezőt, hogy megörökítem ezt az eszeveszett tombolást is (legalább bemutatom az ördögi nórát), de nem sikerült, mert elkérte a gépet is és lám, a fotónézegetés teljesen lekötötte, ráadásul mindegyiket kommentálta, hogy ki van rajta, mit csinál ... És a non plus ultra, hogy véletlenül megnyomtam egy automata képnézegető gombot és a gyerek hazáig elvolt vele!

Azóta autózás alkalmával szívesen bevetem a trükköt, pláne, ha kettesben utazunk a lányzóval kicsit hosszabban.

Hát, nem úsztuk meg a nyaralást betegség nélkül, mivel Nóri bekapott valami hasmenéssel járó cuccost - nagyon erősen a hekkes ebédre gyanakszom -, néhány napon át pelenka és popsikrém nagyfelhasználók lettünk. Ráadásul a 2 napos diétának köszönhetően Bucifej újra ropivá változott. Valahogy azt a bűvös 10 kilót nem tudjuk átlépni, őrület.
Azt is gyorsan beláttam, hogy akkor ez most nem az az időszak, amikor rendszeresen elkezdjük a bilizést.

Szép lassan azonban visszaszokott a rendes táplálkozásra, majd a káptalanatóti piacra is ellátogattunk. Ha valaki a Káli medencénél jár, és még nem ismeri a vasárnap délelőtti piacot, érdemes megnézni. Kemencés lángost reggeliztünk, amit helyben sütnek, bodzaszörppel és házi sütikkel ... hmmm. És ahogy ott falatoztunk, egy csíkos bundás kölyökmacska is hozzánk csapódott. Annyira megszerettük, hogy haza is hoztuk magunkkal. Nem terveztünk macskát a lakásba, ráadásul olyan karmolós fajtának nézett ki, mivel képes volt még saját magát is összekarmolni, de olyan cuki és soványka volt, gondoltam majd felhízlaljuk egy kicsit. (Egerünk már volt így egyszer.) 

Egyszer!
Amilyen lúzerek vagyunk újra (tavaly) sikerült úgy nyaralni, hogy vagy a víz volt nagyon hideg (mert nem tudott felmelegedni, ugyanis napi két vihar minimum dukált az első héten) vagy mikor a víz már elérte a 22-23 fokot, megérkezett a hidegfront, így egy napunk volt, mikor nagy boldogan kivizibicigliztünk és Nórát megmártogattuk a vízben.
Azt még mellékszálon muszáj elmesélnem, hogy egy viszonylag jónak ítélt nap délutánján, miután Bucifej felkelt, lenyargaltunk a strandra, elrendezkedtünk, feladtam az úszócuccot és épphogy belógattuk a lábunkat a balcsiba, egyszer csak dörgött az ég és ezerrel zuhogni kezdett...

Na, de visszakanyarodok az az eredeti sztorihoz.
Kiválaszatottunk egy brutál rózsaszín hellokittys vízibringát, amit viccből dobtam be, de végül a Zuram ragaszkodott hozzá és persze a szőkelányzónk el volt tőle ragadtatva, míg Ádám totál kiakadt, hogy ne csináljunk már magunkból hülyét és meg kell hagyni, egyetértettem vele. 
 

Miután betekertünk (déli part, gondolom, egyértelmű) nagy lubickolás volt, sőt a gyermek még csúszdázott is. Mondjuk elég frászban voltam, mert vizes lábbal tepert fel a lépcsőn (persze én szorosan mögötte beizzított reflexekkel), majd ezzerrel viharzott le a nem kis csúszdáról (ugyanis nem volt mivel fékezni), és a végén Z kapta el hangos röhögések közepette. Ezt sajnos nem sikerült megörökíteni, habár feltehetőleg csak egy kondenzcsík lett volna a képen, de íme a pancs:

A végén alig tudtuk kiszedni a vízből, volt is nagy sivítás és azóta is emlegeti, hogy noni balatonban fürdik.

Élünk és virulunk.
Megérkeztünk tegnap este a Balcsiról sok-sok élménnyel, így holnap ígérem, nekilátok a részletes beszámolónak ...

Szóval, az van, hogy eltűnünk egy kis időre, mivel megyünk süttetni a hasunkat vagy rosszabb esetben ázni-fázni a Balcsihoz.
Nem tudom még, mennyire lesz lehetőségem internetre cuppanni, ha igen, akkor persze jelentkezem.

Minenkinek jó nyaralást, pihenést!

... pontosan melyiket művelte éppen a lányom, nem jöttem rá, de az biztos, hogy mestere a témának.

Teregettem, majd az ebédet készítettem, mikor Nóra közölte, hogy megy olvasni. Aztán időnként rápillantottam, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az óriási csönd nem jelenthet mást, mint szunyókálást (ami ráadásul nem igazán célszerű ebéd és az utána következő alvás előtt), és végül a harmadik leselkedés után így találtam a gyermeket.
No comment.

Viszont arról még nem számoltam be, hogy már végighallgatja a Boribon és Annipanni történetét az eljétől a végéig, na jó, azt nem mondom, hogy nem is szól bele. Ráadásul naponta minimum 5x elmesélteti magának.
Most azért nem állítanám, hogy végigolvasta az Anna, Peti és Gergőt, de láthatóan jól kifárasztotta. És ha nem lenne világos, vagy bárkiben kétségek merülnének fel (mint bennem), az egyik lába a könyv alatt, míg a másik a feje alatt található.

A szerdai napon B. Nóra magyar állampolgár teljesítette állampolgári kötelezettségét és útlevelet igényelt, mivel szándékában áll a nyár folyamán az országhatárokat is elhagyni.

Nem kockáztattam meg egy minimum félnapos önkormányzati programot, ezért időpontot foglaltam, de sajnos az elsőt a lázas betegségnek köszönhetően nem tudtuk abszolválni, így most a második időpontra mentünk el (egyébként hetekre előre lehetett már csak foglalni a neten, állítólag az új biometrikus útlevél miatt).

Végül szerdán 11-re mentünk mind a hárman. Egyből fogadtak minket és kezdtük a fotózással. Z kezében kellett hogy tartsa Nórit, aki morcosan nézett a kamerába, persze a fotó is jó mogorva lett ezért én rögtön meg akartam ismételni, hogy valami  mosolygós, cuki kis fotója legyen, de a fotósbácsi leteremtett, hogy ennél jobbat nem lehet. Aztán átnyargaltunk az igényléshez, ahol közölte a néni, hogy miért van enyhén féloldalt a gyerek, így nem látszik mind a két füle, a fotó nem jó! Visszazavart minket egy új fotózásra, aminek én - hogyis mondjam - titkon örültem, mert felcsillant a remény egy cuki fotó lehetőségére (mondjuk azt nem értettem, hogyan lehetséges hogy ezek a tünde fülek ne látszódjanak, ugyanis bármilyen fejtartásban szépen elállnak és belógnak a képbe ... szerintem).
Na, végül a második eresztés sem lett jobb, így Nóra az igénylő, két éven keresztül morcosan fog ránézni az útlevélellenőrökre.
Még így dupla fotózással meg némi csekk mizériával is 25 perc alatt végeztünk, nem is rossz.
Nóra pedig hamarosan már nem csak lakcím- és tajkártya, hanem útlevél tulajdonos állampolgár lesz.

Igen, most már bátran kijelenthetem, hogy Nóra első szerelme Jon.
(Miután Dylan csak a nagykékcsillag szeme sarkából pislogott rá a múltkor, és kiderült, hogy a fekete hajú és szemű nőkre bukik (amely ízléséről publikusan állást nem foglalnék, kizárólag a fiatalember háta mögött, négyszemközt vagyok hajlandó terjesztni a pletykákat) így egyelőre nem számolunk vele vetélytársként.)

Viszont a Jon iránti vonzalom semmit sem lankad, sőt a testi kontaktusról átterelődött mély érzelmi síkra, értem ezalatt, hogy nem puszilgatják egymást, viszont már követelik a napi szintű találkozást (például Jon hangosan kurjongat az ajtónk előtt, vagy Nóri lendületből megy fel a harmadikra, mikor éppen megyünk haza/el otthonról). De az apropó, amiért erről írok, hogy Jon tegnap töltötte be a 2. életévét, amit sikerült egy óriási bulival megünnepelni. Csak megsúgom, hogy a család barátai is megjegyezték, hogy a Nóri és a Jon mennyire egy húron pendülnek, így mit volt mit tenni, Estherrel csináltattunk egy közös fotót bizonyítékul, milyen jól kijönnek az anyósjelöltek egymással. De nem is ez az izgalmas, hanem íme a fiatal pár idilli fotósorozata:
 

Nóra felköszönti a 2 éves szülinapos motorost, aki lazán veszi tudomásul, hogy valaki éppen kedveskedik neki.

 Mivel farkaséhesek voltak, egy tálból csipszezgettek egy kicsit, úgy bemelegítésképpen.

Egy elmaradhatatlan homokozás szemtanúi lehetünk, mert milyen klassz is az ünneplőruhában.

És végül az egyik csúcs ajándék berepülése, hogy másképp, mint Nóra vezeti, Jon meg tolja.

Tegnap délután kinézek az erkélyről, és a lányom pelenka nélkül, csupasz fenékkel, egy szál bodyban rohangál kurjongatva az udvaron. Mama levetkőztette, mert nagyon melege volt, Nóra meg nagyon élvezte az új érzést.

 Mondjuk, valóban nem irigylem ezeket a kis pisiseket, hogy ilyen hőségben dunsztkötéssel a fenekükön kell rohangálniuk egész nap.
Nóra pedig annyira örült a szélben lengedező popsi fílingnek, hogy alig tudtam rábeszélni, öltözzön fel, de végül az a nyomós érv igencsak segített, hogy egyedül is megpróbálhatja. Na, így aztán igazi performansz lett belőle, úgy 15 percen át, melynek egyetlen konkrét eredménye, hogy a fél lábát sikerült belehelyeznie a nadrág jobb szárába, míg a másik bokáig csusszant bele. Ennél a fázisnál aztán képszakadás, mert igazából ülve nem lehet nadrágot felhúzni, állva viszont az egész nadrág a talp alatt van, így szintén alkalmatlan a felhúzásra. 
Tiszta ördögi kör. Még szerencse, hogy idővel túllépünk ezen az óriási dilemmán.

Büszkén tudatom, hogy lányom, B. Nóra komoly nyelvi fejlődésen megy keresztül. Nemrégen még szinte csak jelbeszédet használt ööö-vel szinkronizálva, majd megtanult jó néhány szót, viszont mostanra határozott szemantikai és morfológiai tapasztalatokra tett szert.

Simán tudja, miről beszélünk (néha persze közbe is szól), ismeri a szavak és mondatok jelentését. Például a múltkor is beszélgettünk vacsora közben a kertről (mivel a konyhaablak a kertre néz), erre Nóri megszólal: Anya, kimegyek picit én is. Tök meglepő volt, hogy a témához így hozzászólt, ráadásul kerek mondatban, ragozással megspékelve.

Most a sláger egyébként a birtokviszony. Bármit csinál is, mindenre elmondja, hogy apáé, anyáé, ádámé, nonié... De mondjuk a százalékos elosztás úgy néz ki, hogy 95%-ban minden apáé (érzi a családon belüli erőviszonyokat).

A nagy kedvencem pedig, hogy jól lehet már vele dumcsizni is, csomó esetben megérteti magát. Valamelyik reggel például megszólalt, hogy adom (azaz kérem, ezt még nem sikerült vele áttranszformáltatni), de mivel nem értettem, hogy pontosan mit kér, rákérdeztem, hogy mire gondol. Erre mondja, hogy pajacsom (paradicsom). Eddig ez úgy ment, hogy felmutattam neki a lehetőségeket, ő meg rámutatott, hogy mit is kér, na így már mennyivel egyszerűbb.

Azért van némi szőkenő beütése a gyermeknek, ugyanis nála a nem néha igen. Ma ebédnél egyszer csak mondja, hogy kész, vége. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy kér-e még, mire hevesen rázza a tök fejét és mondja, hogy nem. Erre el akarok pakolni, mire ő kikap egy haldarabkát, betömi a szájába, majd egy paradicsomot, ami szintén a hal sorsára jut. Hát így evett még, majd újból befejezte, ekkor már végleg. Hóbortos liba.

És mielőtt valaki megszólna, hogy homályos a kép, igen, tisztában vagyok vele, így sikerült, viszont szeretem a hangulatát. Fogjuk rá, hogy művészkép :-)

Nem tudom valójában mit is kell kezdeni ezzel az ünneppel, nekem valahogy olyan, mint a nőnap. 
Aztán itt az anyáknapja is, amit mióta megszületett Nóri még jobban megszerettem (habár eddig még csak a Zuram jóvoltából leptek meg virággal a java még hátravan úgy sejtem), így gondoltam, hogy most a gyereknapot is megünnepeljük, jobban mondva elviszem Nórit és Ádámot játékboltba és választhatnak valamit. (Lehet, hogy az egész ötlet egy óriási baromság volt tőlem, és később, tapasztaltan már tudni fogom, hogy gyereket játékboltba nem viszünk, mégis akartam most őket is ünnepelni picit.)

Persze Ádám egyből vérszemet kapott, alig várta már, hogy reggel induljunk a boltba, hiába győzködtem, hogy tök felesleges 10 előtt odaérnünk, mert még zárva van minden.
Nórinak persze fogalma sem volt az egészről, pláne, hogy még életében nem is volt játékboltban, de a bátyja izgatottságából valahogy ő rá is ragadt valami, a kis lükére.

Aztán a boltban Ádám egyből letáborozott a legók előtt (iszonyú lego fanatikus) és nem viccelek de fél óra alatt sem tudott választani. Nórinak az egész gyorsabban ment, egyből megrohamozta a babakocsikat, kiválasztott egyet és azt tologatta le és fel. Néha megállt egy-egy másik játék előtt, rámutatott, hogy boncsi (azaz bontsd ki) de mivel igencsak pénztárca gyilkos lenne mindent kibontani, sajnálattal közöltem, hogy most ezt nem lehet, mire fogta a babakocsit és továbbállt. Hát persze, hogy azt vettem neki (de cseles módon a legolcsóbb verziót, mert természetesen a hatezres volt kiállítva). Így végül egy babakocsival és legoval felszerelkezve távoztunk.

Egyébként azt hiszem Nórának nincs túl sok játéka, nyilván nem is panaszkodok, hogy kevés lenne, de az van amit szülinapjára és karácsonyra kapott, valamint amiket kölcsönbe kaptunk például Ancsikáéktól. De hogy mennyi is az ideális mennyiség arról fogalmam sincs, én most úgy próbálom szervezni a dolgokat, hogy átlag 5-10 játék van elől (ebbe a kissebbek is beleértendők) és havonta lecserélem azokat, amikkel már látom, hogy rég játszott, aztán mikor a fiókjában megtalálja újra, mindig nagy örömmel cibálja elő.

Most a kedvenc naná, hogy a baba sétáltatás. De a játékbolt látogatásból továbbra sem lesz rendszer nálunk.

Túljutottunk a nehezén! Nóri szép lassan elkezdett enni pénteken, minden etetéskor néhány falatocskát, aztán szombaton már felfalta a korábbi adagokat, de azért igyekeztem még lájtos menüsorokkal táplálni, míg a pocija is erőre kap.
Mostanra pedig csak egy-egy kis köhécselés maradt, valamint este kiszippantom az orrát.

Takonykórokkal már eddig is küzdöttünk, meg más apró-cseprő nyavalyákkal (kivéve az ótvar, amiről már összeszedem a bátorságom és írok néhány sort), de most, amikor 40 fokos láztól reszketve feküdt a padlón (holott már benne volt a lázcsillapító), majd rohantunk az ügyeletre, hát nem volt semmi.

A fotón a hurkapálcikalány látható a kényszerböjt végére.

Ami viszont nagy tanulság volt nekem, hogy ez a csöpp gyerek olyan hősiesen viselte a megpróbáltatásokat. Kissé nyűgösebb volt a szokásosnál, de semmi drámai, minden szert szépen bevett (homeós bogyókat), na jó, a lázcsillapító kúpot nem szerette, meg egy kis rábeszélésre ugyan, de ivott folyamatosan és sokat. És nagyon gyorsan fel is épült.
Ők még ösztönösen tuják, hogy mire is van igazából szükségük, és felfogtam agyilag, hogy a nemevés az abszolút segítette a gyógyulását, de mikor láttam, mennyire elgyengült és szó szerint nem tudott felmászni az etetőszékbe, annyira erőtlenné vált, akkor már az észérvek sem nyugtattak meg. (És bevallom, annak is nagyon örülök utólag, hogy nagy ijedtségemben nem nyomtam tele az ügyeleten felírt antibiotikumokkal, habár ha nem jön ilyen gyorsan felépülés, természetesen beadtam volna, sőt a homeopátiás doktor nénink mondta is, hogy ő időben jelezni fogja, hogy mi az az eset, amikor szükség is van rá. Szerencsére ez nem az volt.)

Egyszóval jól vagyunk, köszönjük!

Még semmi jó hír, talán csak annyi, hogy már nem lázas. Viszont szinte semmit sem eszik, feltehetően a torka fáj még, és mivel ez már a harmadik napja így megy, gondolom nem is nagyon kívánja az ételt. A ropi az egyetlen, amit néha rágcsál, de sajnos már ő maga is ropilánnyá változott (most nem fotózom, nem sokkolom magam).

Köszönjük a jobbulásos kívánságokat, igyekszem rábírni Nórit, hogy jobbuljon!

Most csak egy gyors bejegyzésre futja, ugyanis sajnos megtalálták Nórit újra a vírusok, valami torokfájós, orrfolyós, lázas cucc.
Az történt, hogy tegnap hoztam haza nagyiéktól, és a kocsiban elaludt (ami már furcsa volt nekem). Aztán otthon megnéztem a lázát, mert gyanúsan meleg volt. Már 39,3-at mutatott, így azonnal nyomtam belé nurophen lázcsillapítót, de semmi hatás, így rohantunk az ügyeletre, de addigra már 40 fokot mértem. Képzelhetitek, hogy éreztem magam, végigbőgtem az utat, persze tudom, hogy csak az első eset viseli meg ennyire az embert, de én teljesen ki voltam. A zuram bezzeg nagyon klasszul viselkedett, még a kúpot is ő adta be éjszaka, mert én nem mertem, habár ma nekem is meg kellett tanulni.
Ja, és még annyit, hogy nálunk is megtörtént az első együttalvós éjszaka, ugyanis tüzelt a kis teste, és nem mertem magára hagyni. Semmit nem aludtam, úgy pörgött éjszaka, mint a ringlispil, hol a feje, hol a lába, hol a feneke volt az arcomnál, néha be sem tudtam azonosítani a pozícióját. (Pont tegnap beszélgettem Dórival a gyerekkel való együtt alvásról mert ő imádja, hát én nem szeretném megismételni, pláne nem így. Maradok a hétvégi délutáni együttszunyókálásoknál.)

Szemléltetésül pedig egy ilyen kis bágyadt, tetővel babráló fotó a beteg Nórcsikáról.

Nóri rákapott a babázásra.
Eteti (amit éppen illusztrálok is), sétáltatja, altatja, hintáztatja stb., szóval, pont úgy, ahogy az értelmező kéziszótárban a babázást definiálnák (ha benne lenne).
Végre kezd kitörni belőle a nőci.

Egyébként a sétáltatás úgy zajlik, hogy van ez a hirtelenkék talicskája (a kép aljába betolakodott), amibe belecseszi belefekteti a babát és mindenhová hurcibálja magával (aztán persze ha elunja, kiérdemlem azt a nemes és hőn vágyott feladatot, hogy én tologassam tovább). Újabban a motor helyett a játszótérre is a talicskás babi megy, ami pillanatok alatt nagy sláger lett  a múltkor, a fél játszótér azt tologatta.

Mostanában ilyen fontos és érdekes dolgok történnek velünk :-)

Egy kis reklámmal szakítom meg tudósításomat Nóra ténykedéseiről, ugyanis szuper jó ötleteket és leírásokat találhatnak itt www.ildigo.blogspot.com azok, akik bármiféle kézműves, kreatív affinitást éreznek magukban.
Ha pedig gyöngyből készült ékszereket szeretnétek, akkor pedig ez a tippem: http://www.ildigo.meska.hu/

(Sajnos még nem jöttem rá, hogyan kell itt a blog oldalon a kedvenc weboldalakat feltenni...)

N: - Anya, piiiszkos (és rámutat a hasamra)
R: - Nem cicám, az csak egy anyajegy.
N: - Piszkos anyaj... (és belegabalyodik a szóba)

Másik: Beszélgetünk az Edinával, mikor kérdezem tőle, hogy " ... miért olyan papucs az illető..." Nóra vadul elkezd keresgélni és közben mondja, hogy "papucsom".

És itt meg egy kis ízelítő a leghülyébb alvás sorozatból:

Ha árulnának gyerekeket szupermarketekben, Nórát tuti a Tesco gazdaságos termékek között kellene keresni.

Rendberaktam a szekrényét, kiszortíroztam a kinőtt és elraktam az időjárásilag nem aktuális ruhákat és meglepődve tapasztaltam, hogy a tavalyi nyári rucijait szinte kivétel nélkül rá tudom adni. Nem mondom, hogy nagyok rá a ruhák, de szerintem simán elmegy, de még a sapkák közül is kettő jó rá (amit valljuk be, álmomban nem gondoltam volna). Így megúsztam egy idei nyári beruházást!

Ilyen volt és ilyen lett sorozat:

Itt a keresztelő ruci:

Hát igen, nálunk is felütötte fejét a már a nevével is szörnyű sejtelmeket keltő és szakirodalmakból már oly jól ismert szeparációs szorongás. Megtapasztalni minden elképzelésemet felülmúlt.

Pedig már azt hittem, hogy kimarad az életünkből, mert soha sem vettem észre rajta, hogy bármikor is kizárólag csak az én jelenlétem jelentette volna a biztonságot számára. Egyrészről mindig is sok ember vette körül (nagymamák, nagynéni, más vigyázó), másrészről hordom mindenfelé, játszóházba, foglalkozásokra stb.

Szerintem tuti, hogy megkaparintotta az egyik könyvemet és döbbenten olvasta, hogy jé, egy ekkora gyereknek már rég szeparációsan szorongani illene, hát akkor hajrá. Más magyarázatot nem találok rá, hogy hirtelen mi történt a kisasszonnyal. Tünetek:
- idegenek vagy akár ismerősök (mondjuk olyanok, akiket nem mindennap lát) érkeznek hozzánk, Nóra pedig bebújik a lábam közé, kapaszkodik és közben rémülten kiabál, hogy anya, anya (minimum olyan hanghordozással, mintha éppen az oroszlánok elé akarnám vetni).
- a múlt héten iszonyúan bömbölt, mikor le akartam adni a játszóházba (oda, ahová eddig ajtóstul rontott be, vagy alig bírtam leráncigálni csúszdáról, hogy most már haza kell mennünk). Ma megpróbálom délután újra becsempészni, kíváncsi vagyok, mit fog művelni.
- de azt is észrevettem, hogy eddig soha rám se bagózott, ha közös légtérben voltunk, most pedig mindig csekkol, hogy megvagyok-e még, mint egy féltékenységi rohamoktól küzdő házisárkány.

A kép is azt ábrázolja, hogy ülök a fűben, miközben gyermek belefúrja magát a lábamba és így kaptam el magunkat fejjel lefelé fotózva.
Egyébként ennek az egész őrületnek van egy pozitívuma, nevezetesen az én kis jégkirálynőm bújós lett. És azért csak jó egy kicsit hallani, hogy rám van szüksége, pótolhatatlanul (csak nem ilyen sokszor :-))

Bízom benne, hogy ez csak Nóra kis úri hóbortja, hogy most szorong egy kicsit szeparációsan, oszt megrázza magát, és minden megy a régi kerékvágásban tovább... Vagy ne reménykedjek, csajok?

R: - Ugye milyen csini?
Z: - Ki?
R: - Hát a Nóri!
Z: - Arra a törülközőre gondolsz, amit rátekertél?

(Talán a fotóról nem jön át, de tény és való, hogy frottír ruha, de szerintem irtó cuki.)
Ennyit a férfiakról.

Elutaztunk a hétvégén. Meglátogattuk Kalocsán a férjem nagynénjééket és unokatesóit.

Nagy töprengésben voltam az út előtt, hogy alvásidőben vagy utána kocsizzunk, mert ugye tudom, hogy a gyerekek a kocsiban remekül alszanak, de nekem mégis az volt a tapasztalatom eddig, hogy totál kényelmetlen nekik, általában rövidebb és kevésbé pihentető az alvásuk ilyenkor.
Mindenesetre odafelé elindultunk 1 után tehát alvásidőben, majd kb. 5 perc múlva el is ájult a gyermek, DE 3/4 óra alvás után kipattant a szeme (a szokásos 2,5-3 óra helyett). Volt is nyűglődés végig az úton, semmi nem érdekelte, ki akart mászni, nem akart enni ... Így megálltunk, hogy szaladgáljon egyet, akkor is olyan kibírhatatlan volt, hogy csak na. Még szerencse, hogy Kaloscsán a sok újdonság miatt elfelejtette, hogy milyen hullafáradt, így valahogy elvegetáltunk a fürdetésig.

Persze meg is fogadtam, hogy visszafelé csakis pihenés után indulunk. Szokásos 3 óra alvás után rohangált még 1 órát a kertben, majd simán lenyomta a két órás autóutat, miközben játszottunk beöltözőset (tudjátok olyat, mikor a hálivúdisztárok mosolyognak és integetnek a piros szőnyegről), szépen uzsonnáztunk, babáztunk, majd Nóra fogta a térképet és röpke 20 perc alatt bemagolta, így: http://www.indavideo.hu/video/Nora_terkepet_magol Az mondjuk picit elbizonytalanított, hogy talán finn térképnek nézte vagy egyszerűen Sirkka-t utánozta a Picasso kalandjaiban?! (https://www.youtube.com/watch?v=O0-6_D5Umu8).

Szóval ez az út végül sikerült, és a konklúzióm, hogy kizárólag kipihent gyerekkel vagyok hajlandó bármit is csinálni.

Mondhatom, igen dolgos lányunk van, ami nagy öröm egy szülőnek (kivéve persze, mikor kipakolja a szekrényét, lerángatja a kiteregetett ruhákat vagy kiöntögeti mosogatás gyanánt az edények tartalmát).

Nóránk különösen vonzódik a kerti munkákhoz, azon belül is elsősorban a locsoláshoz. Kapott hát egy kiskannát, ami kizárólag az ő felügyelete alatt lehet használatban, esetleg akkor hozzáérhetek, mikor megtöltöm vízzel. Persze ebből egyből adódik a további folyamat, hogy a kanna tartalmának a fele már útközben a ruháján landol, a másik fele pedig éppen öntés közben borul ki, szegény virágok pedig hoppon maradnak. Persze én próbálom finoman megmutatni, hogyan is kellene ezt végezni, de rájöttem, hogy ez csak olaj a tűzre, mert erre mérgesen, öntöm-öntöm felkiálltással, tiszta erőből kirántja a kezét, így ilyenkor egyből kiömlik az összes víz. 

Van egy gond is. Mint láthatjátok a képeken, sajnos a cica is igen kedveli a kerti munkákat, így ő az egyetlen, aki a locsolás folyamatában Nórával tevékenykedhet nagy egyetértésben. Cica igazi nemes lélek, nem szól bele a munkába, de lelki erőt ad és nagyon szolidáris, mert pont olyan koszos és vizes szokott lenni, mint a gyermek.

Nem is meséltem még, hogy voltunk sétálni a Gülbaba türbéjénél. Igazából gyalogolni, ugyanis babakocsi nélkül indultunk útnak, a szomszéd Kati meg is jegyezte, hogy jé, a Nóri már gyalogtúrákat is bevállal, én pedig magabiztosan feleltem, hogy naná, simán legyalogol jó néhány utcasarkot, ez nem újdonság neki.
Valóban sokat szokott sétálgatni, de most még az utca feléig sem értünk ki, mikor a lábam elé állt és nyújtogatta a karját. Megfordult a fejemben, hogy vissza kéne szaladnom a kocsiért, de Z lebeszélt.
Aztán bepróbálkoztunk még a sétáltatásával, de végül apja nyakában kötött ki. Szerintem az uram pedig jól megbánta, hogy lebeszélt a kocsipótlásról.

Jót császkáltunk végül. Érdekes házakat is láttunk, lépcsőket és meredek utcákat is megmásztunk, Nóri pedig nyakban, háton, karon utazott, neki volt a legjobb.
 

A múltkor a játszótéren voltunk, amikor Nóra egy buszt látván elkiáltotta magát, "Busz elment mama."

Na jó, tudom, ez némi magyarázatot igényel, próbálom is megfejteni, de az eddigi rekorder anya gyere után kész örömünnep pusztán a három szó egymásutánisága is.

Jelentésre azért a következőket tippelem:
Szokásunká vált, hogy Kati mamától (mikor ő vigyáz Nórára) úgy búcsúzunk el, hogy kikísérjük a buszmegállóba, ő felszáll, mi pedig vadul integetünk. Persze ez nagyon klassz móka. És gondolom, ennek hatására az ő kis 1.0-ás agyába az vésődött be, hogy mama ül a buszon, ergo, minden buszon, amit meglátunk, az ő nagymamája utazik.
Tehát a busz elment mamával a megfejtés.

Egyébként már mindent mond utánunk, kivéve a dezoxiribonukleinsavat, de azt is gyakoroljuk.
Újabban pedig már a mi beszédünket is utánozza, ezért mikor kifogy a cumiból a víz, szól, hogy öntöm (logikus, hiszen eddig jelezte, hogy ööö, avagy üres az üveg, erre én pedig azt válaszoltam, hogy jó öntöm). Ilyen még az adom (jelentése: kér valamit). Szóval, mostantól rá kell feküdnünk a ragozásra is, hogy helyére tegyük a dolgokat...