Egy liba és egy malac

Eljött az idő, hogy megírjam első panaszos posztomat. Egyrészről azért, mert ahogy nő a gyerek, nő az egója, akarata is, másrészről, hogy Kétimamit kicsit vigasztaljam, egyszer csak mindegyikükből előbújik az ördögfióka, így lesznek a kis édi-bédi gyerekekből kis terroristák.

Elmúlt az a régi szép idő, mikor mint egy zsák krumpli feküdt a gyerek a hátán, nézelődött, mosolygott a rágügyögő emberekre és kb. ezzel ki is merítette a teljes interaktív kommunikációs eszközkészletét.
Ahogy nőtt az érdeklődése és a kíváncsisága, egyre inkább rájött, hogy van saját akarata is. Eleinte még csak a hangerejét használta, vagyis ha valami érdekelte, rámutatott, hogy öööö, majd rövid reakciómentes idő elteltével hangosabb öööö-zésbe kezdett. Mostanra már bevetette a sírás (valószínűsíthetően már egy enyhébb hisztikezdemény) fegyvert is a nyomatékosításra.

Szemléltetésül itt egy gyönyörű darabja az "anya, hagyjál már békén, most nincs kedvem törölközni" című drámánknak. Hát ez is az én lányom!
A legdurvább eddig nála, mikor nagy könnycseppeket is kinöveszt ezekhez a műsírásokhoz, na, akkor a szívem szorul össze és arra gondolok, micsoda anya vagyok én, de aztán hamar belátom, hogy igazából manipulálva vagyok jócskán.
Aztán ha kérditek, hogy mik is az ilyen óriási problémák az életünkben, hát ilyenek, hogy 'a másik könyvet kértem a polcról, amit már szanaszét rágtam és úgyis meg fogom enni' vagy 'most nincs kedvem felvenni a cipőt, hogy gondolod' másik verzióban 'vedd már le a cipőt rólam'.
Amin törprengek, viszont az az, hogy mennyit lehet nekik engedni, hogyan kell viselkedni? Ma mikor láttam a 14 hónapos tündéri, angyal Blankát ahogy levetette magát a földre egy könyvesboltban ... elgondolkodtatott ... és kérdem én, hol vagyunk még a terrible two-tól?!

A jó hír az, hogy ma találkoztunk egy dokibácsival a Klinikán, valóban, ráadásul nagyon rendes volt.
A rossz hír viszont az, hogy kanosszánknak még nincs vége, folytatjuk tovább a Balesetin egy kézspecialistánál, ugyanis ma annyit tudtunk meg, hogy valami ínkinövés, de további vizsgálatot igényel.

Ettől azért nyugodtabb vagyok, bevallom.
Feltettem azt a kérdést is, hogy lehet-e még zongoraművész a gyermek (nem mintha bármiféle orientációt is felfedeznék, azon kívül, hogy ezerrel, izomból püfföli a xilofonját). Igenlő fejbiccentés helyett kis mosolyt kaptam válaszul. Úgy látszik, nagyon vicces voltam, pedig nem állt szándékomban.

Ma reggel elmentünk az I. sz. Gyerek Klinikára, ugyanis 10-re volt időpontunk egy a telefonban szimpatikus doktorral, aki azonban nem volt bent, állítólag dolga volt és elment.

Hát most meg így jártunk, okosabbak nem lettünk. Ajánlottak viszont egy ottani sebész orvost, akihez pedig hétfőn megyünk vissza. Félek, hogy ez egy never ending story lesz...

Már a reggel rosszul indult egy borzalmas éjszaka után, amit Nóra végigköhögött és szörcsögött én pedig az apjával folyamatosan porszívóztam az orrát. Nem akarom magam sajnáltatni, meg igenis megérdemlem, hogy kismama létemre legalább egyszer éjszakázzak, de szörnyű volt, jelentem, és le a kalappal mindenki előtt, akik bírják ezt a non-stop ügyeletet. Szóval a gyermek betaknyosodott megint.

Reggel aztán rohantunk dokinéninkhez a rendelőbe, habár igazi problémám már nem is a nátha volt (már rutinos orrporszívózók vagyunk, sőt, már Nóri is beletörődően viseli és úgyis elmúlik egyszer csak), hanem a gyerek keze! Igen, a bal gyűrűs ujja alatt kitapogattam egy kiálló csontot. Éreztem, hogy ez gáz lesz, és küldtek is minket egyből a Jánosba a gyerekambulanciára, feltételezvén, hogy esetleg eltörött az ujja. Persze semmi ilyen szitura nem emlékszünk, olyan furcsa ez az egész. Meg különben is, ha eltörik valami, akkor legalább egy jó kis bőgés dukál, nem?! Vagy valami más külsérelmi nyom ...
Szóval, elnyargaltunk a kórházba, jó messze sikerült leparkolnom, gyereket kirángattam a kabrióból (ugyanis a rendes autóm most szervizben van, és így kénytelenek vagyunk a rendetlennel járni nem kis feltűnést keltve, van is egy képem még korábbról) aztán felkaptam, átvágtáztunk 4 zebrán, majd mikor beértünk a kórházba, látom ám az eligazító táblán, hogy persze a másik végében van a gyerekrészleg. Jó, akkor Nóri jön már a lábán, letettem, de látom ám, hogy a fél pár cipője nincs rajta. Na, ekkor gondoltam azt, amit úgyis tudtok...
Nyargalás vissza a kocsihoz, útközben sasszem kereste a fél pár cipőt, aminek nyoma veszett, holott igazán feltűnő rózsaszín darab. Akkor viszont rohanás haza másik cipőért, majd vissza a kórházba (persze az Uram férfi hozzáállással megkérdezte, miért kellett hazamenni?). De ekkor már vittük a babakocsit is a kórházi túránkhoz.

Na a Jánosról meg aztán nem is beszélve, ennél undorítóbb helyet még nem láttam. Felújítják, de legalább a rendelő részeket kitakaríthatnák, ahol másfél órát vártunk, majd elküldtek a legnagyobb dzsuvába röntgenre, ott szintén fél óra várás, mire a gyerek is már elfáradt, az ölemben nem ült meg persze, így a szutyokban hempergőzött. Aztán végre szólított minket a munkáját szétunt, menjenekafrancbaabetegek doktor úr és kinyögte, hogy fejlődési rendellenesség. Próbáltam még kérdéseket feltenni, hogy mitől, hogyan, miért, mi lesz és társait, amire a válasz 'anyuka, nincs teendő' a menjek a francba nézéssel alátámasztva. 

OK. Gyereket otthon gyorsan sterilizáltam, megetettem és ágyba dugtam, én pedig kerestem másik orvost, ahová pénteken megyünk.

Itt a kacska kéz fotója (ahogy anyu nevezte el).

Vagy lehet, hogy tényleg nem lesz zongoraművész?

Klassz ez az óraátállítás (egyesek szerint, szerintem pedig már nem, és olvastam arról is, hogy már semmiféle gazdasági haszna sincs, sőt ... ellenben felborul minden és mindenki). Ilyenkor ősszel ráadásul nyerünk egy órát, aminek eddig nagyon tudtam örülni és persze, hogy alvással töltöttem, azonban a gubanc az, hogy Nórát nem lehet visszaállítani. Így vasárnap keltünk szépen 6-kor reggel, aztán egy huszárvágással a nappali menetrendet átállítottam az új időre, és igaz, szegény kissé álmos volt (mindkét alvása csúszott), este pedig alig tudott már a lábán maradni, de keddre már ő is az új időre ébredt, újra 7-kor.
Szóval elég ügyes volt a kiscsaj, na! Nem is gondoltam.

Ma reggel pedig gyönyörűen sütött a nap, így felkelés után kicsit játszottunk. Megmutattam neki, mi az árnyjáték, és a vicces az volt, hogy mindig el akarta kapni az árnyékokat ...

Van abban valami, hogy az emberekben állattípusokat fedezhetünk fel.
Legalábbis, ha a kis családomat megnézem, egyértelmű, hogy Azuram egy ízig-vérig oroszlán (ráadásul ebben a jegyben is született). Én inkább haszonállatnak érzem magam, jelen állapotomban leginkább egy fejős tehénhez hasonlíthatom magam, de persze bízom egy mihamarabbi metamorfózisban.

És itt a gyerek, aki egyértelműen az emlősök osztályának rágcsálók rendjébe és azon belül pedig Myomorpha alrendág egérfélék fajához tartozik.

Külső jegyeit tekintve nem határolható be pontosan, hogy a pockok, hörcsögök vagy az ugróegerek közé rendezhető, egy ami biztos, hogy a kúszóegér rendből már kinőtte magát.
További fajjellemzői az egyéves egyedeknek...
Elterjedésük: Közép- és Kelet-Európa játszóterei és játszóházai.
Megjelenésük: E fajok hossza 70-90 centiméter, testtömege 8000-12 000 gramm. A nőstények bundájának színe halványrózsaszín, a hímek halványkékben pompáznak. Nagyon koszolják magukat, de áztató programos intezív mosás után erős kifehéredés várható.
Életmódjuk: Éjjeli fajta, ritkán nappal is ébren van (ritkán fordítva is működnek, nekem szerencsém van). Ekkor táplálkozik. Ha ébren van, kedveli a társaságot, ha alszik, akkor nem, kivéve a teheneket. Mindenevő ebben a korban. Táplálkozására különösen jellemző, hogy biztonságra törekvő, ezért minden mennyiségben érdekelt. Amint táplálék kerül a kezébe, azt pofazacskójába begyűjti, aztán még mindkét markába igyekszik minél többet felmarkolni, és ekkor elégedett mosoly terülne el az arcán, ha egyáltalán meg tudná mozdítani mimikai izmait.

Néha kártékony, ellenben nagyon kedves állat!

És újra az evésről.
Az egy dolog, hogy a Nóri élvezi felfedezni a kézzel-lábbal-kanállal való evés izgalmait és kezd egyre jobban rákapni az egyedül evésre, de mi meg halálra röhögjük magunkat rajta. Legutóbb is, mikor túrós tésztát evett, mi dőltünk az asztal mellett a nevetéstől, annak ellenére, hogy a vacsora utáni takarítás mostanra már nem kis meló, sőt a végén már én is kézzel ettem az ételt.

Persze minden vidámság ellenére, bízom benne, hogy hamar megtanul majd rendesen is enni, habár egyelőre még annyira esetlen, hogy kissé kilátástalannak tűnik a helyzet...

Már régóta tartozom egy videóval, amely dokumentálni hivatott a már korábban elkövetett nagy tettet, miszerint Nóra beindult, íme: http://www.indavideo.hu/video/Nora_beindult
Szó se róla, ez a mozgássorozat egyszerre ötvözi a breaktáncos, az alkesz és a bizonytalan turista mozgását.
Viszont újabban az lett a gyermek szokása, hogy aki éppen mellette van, kézenfogja és úgy sétáltatja magát, ha otthon vagyunk, mutogat az ajtóra, hogy most aztán indulás kifelé. De az utóbbi időben már kisebb sétákra is lehet vele menni, néhány sarkot simán legyalogol.

A válasz egyszerű, mert neki az apa az isten!

Megállapítom (azaz inkább én is belátom), hogy anyának lenni hálátlan szerep, vagy lehet, hogy egyszerűen csak féltékeny vagyok, de könyörgök, mégis csak én szültem, az én melleimen lógott 6 hónapon keresztül (az elején nettó kb. 6-8 órákat, ami testvérek között is egy komplett munkaidő), én keltem fel hozzá éjszaka (ok, csak az első 6 hétben) én vigasztalom, ha baja van, puszilgatom stb. stb. Erre ez a hálátlan gyerek képes engem apának szólítani.
Az egész pedig úgy történt, hogy kint játszott Katimamával a kertben, a játszótéren, mikor meglátott és fülig érő szájjal elkiáltotta magát, hogy apa! Majd integetett és ment tovább játszani. Na, szépen állunk, gondoltam, még egy anyát sem érdemlek meg. Mikor apa este hazaérkezik, mindez úgy zajlik, hogy csapot-papot eldob és azonnal rohan az ajtóhoz, ha meghallja a kulcszörgést a zárban, miközben folyamatosan kántálja, hogy apa-apa-apa.

Most úgy gondolom, hogy legfontosabb feladatom a gyereknek szépen elmagyarázni, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy van egy anyja is, mennyi előnye származik ebből. Majd szépen artikulálva ismételgetem neki, hogy anya. Eredmény még nincs, várom!

Óriásit léptünk előre mindenféle szájban történő eseményekkel.
Először is kezdem a fogakkal, ugyanis hihetetlen hajrába kezdtek, és a hosszú várakozás után (mikor már azt hittem, hogy Nóra lesz az egyetlen örökké fogatlan nő a világon) sorra fúrták át magukat az ínyen, igaz, kissé fura sorrendben, ami azt eredményezte, hogy fölül a B2 alias szemfog a legnagyobb, majd a B1 (metszőfog) a következő és így tovább egyre kisebbek, íme ...
És ha már ilyen klassz nagy fogai vannak a kisasszonynak, minimum fogmosás is dukál, ezért az esti fürdés programlistájára ezt is felvettük, persze igazából fogkefeevési kísérleteknek nevezhetnénk inkább.

Aztán a másik nagy előre lépés az evésben történt. Ráérzett a rágás örömére (ilyen is van, legalábbis neki, miknek lehet örülni ...) Ha a konyhában vagyunk és készítem az ételét, mindig kell adni valamit, amit rághat pl. kifli, sajt, alma stb. Mindezen felbuzdulva gondoltam, kipróbáljuk a falatkákat is, de szerintem ehhez még éretlen. A rágás örömén felülkerekedik a mohósága, így próbálom neki elmagyarázni, hogy a katonák nem azért vannak, hogy mindet egyszerre a szájába tömje http://www.indavideo.hu/video/Falogep
Mint látható, az evési kultúrában még van mit fejlődni, a gyermek még nem szalonképes, de dolgozunk az ügyön.

Meg kell osztanom veletek, elnézést, ez most rólam...
Miközben írtam az előző posztot - naná, hogy a gyerek délelőtti alvása alatt -, azon már meg sem lepődtem, hogy miután kitoltam a gyereket az erkélyre, elaludt, megjelent a szippantós kocsi, hogy a kertben, a szomszédok álatal kihelyezett toitoi-t ürítse, majd elszállítsa, persze nem kicsi zaj kíséretében, de hogy eközben még az autómat is összetörje, az már murphy szerint sem férhet bele. Pedig így jártam ...
Így hát a posztírást egy kis kárbejelentő írással megszakítottam, majd rohantunk a játszótérre ...

Tegnap, Nórinak - az 1 évesnek - orvosi jelenése volt születésnapja alkalmából. Persze csak a szokásos rutinvizsgálat, ahol lemérték, megmérték, megnézték, meghallgatták. Most lett volna esedékes az ingyenes pneumococcus oltás is, ami valóban ingyenes lett, csak nincs (hát így mennek a dolgok az egészségügyben), majd talán egy hónap múlva.
De azért a paraméterekről, így évforduló alkalmával érdemes megemlékezni: 77 cm magas, 8480 gr nehéz - és valóban, már tényleg elég nehéz cipelgetni, még jó, hogy jár már a lábán - 44,5 cm fejkörfogat kontra 46 cm-es mellkas (habár a héten picit megijedtem, mert a Dóri által amerikából küldött 1 éves sapka pici lett rá, na gondoltam, ha megint nőtt a feje ...) 19-es láb, 5 fog (alul 2, felül 3 pánsípszerű méretekben). Haj, vagyis pihék a fejen továbbra is elenyésző számban.
Aztán megbeszéltük a dokinénivel, hogy mindent szépen csinál, sőt még többet is, mint ami a fizikális adottságok nyújtotta lehetőségekből adódik, azonban a szellemi képességeire panaszkodtam kicsit. Erre feltette nekem azt a gyilkos kérdést, hogy anyuka, mit beszél a Nóri, na épp ez az, feleltem, semmit az apu-n és ádá-n kívül. Aztán gyorsan előkapta a kis listáját, hogy mit kell az 1 éveseknek nyújtani, és a hol kérdésre válaszoláson kívül igazából mást nem is találtunk, ami hibázna, erre dokinéni megjegyezte, hogy hát apuka sem beszél sokat (pedig csak egyszer találkoztak).
Este mikor meséltem Azuramnak a sztorit, nevetett, lám az ő lánya ilyen kis filozofikus alkat, és nyugodjak meg, mindent ért, csak nincs kedve válaszolni (na nem nyugtatott meg). Aztán nagy belelkesülésében (gondolván gyakorlatozik egy kicsit) megkérdezte Nórától, hogy hol az anya?, mire lányom csak annyit felelt, hogy háp! Na persze Z jót röhögött, én meg nem, inkább fejlett humorérzékének tudtam be az ügyet, mintsem kiváló asszociációs készségének.

A kép nem illusztráció (dokinéninél még nem fotóztam, habár ennek is eljöhet az ideje), de magáért beszél, ők így kommunikálnak ...

Mondanom sem kell, rengeteg klassz ajándékot kapott Nóri szülinapjára, köztük jó kis játékokat, aminek éppen ideje volt, ugyanis úgy vettem észre, mint ahogy a ruhákat is kinövi, a játékokat is túlnőtte a gyerek. Ahogy okosodik, már nem elég rázni a csörgős cuccokat, meg felhúzni a zenélő macit.
Mostanra kezd értelmet keresni a játékokban. Így történhetett meg, hogy mióta rájött, az egyik játéka arra szolgál, hogy különböző formájú nyílásain különböző formájú geometriai egységeket kell behelyezni, a lakásban is felfedezett a játékhoz hasonló nyílásokat és belehelyezhető tárgyakat. Így került a mobiltelefon és cumisüveg a szemetesbe, illetve cipők, játékok a szennyestartóba. Én meg próbálom elmagyarázni, hogy ez nem ugyanaz ...

A szülinapi ajándékok legkreatívabb díját Kriszti keresztanyu kapta a Sünijátszóház bérletért, amelyért Nóriénál már csak az én lelkesedésem a nagyobb.

Tőlünk pedig élményt kapott ajándékba (Ádám, a bátyja szerint ez kitolás vele): elvittük az állatkertbe. Gyönyörű napfényes vasárnap volt, gondoltam, a délelőtti alvást letudjuk az autóban, aztán a frissen ébredt gyereket megismertetjük az állatokkal. Ebből persze az lett, hogy autóban nem volt alvás, majd a kilométeres sorbanállás alatt sem, míg végül bejutottunk és épphogy elértünk a zsiráfig, a gyerek elaludt. Mondjuk, az sem elhanyagolható, hogy ekkor mi legalább jót

kávéztunk, napoztunk.
Aztán mikor felébredt a gyerek, körbejártuk, megnéztünk mindenféle állatot és lelkesedés helyett inkább hűvös eleganciával szemlélte a dolgokat. Kivéve talán a halakat és fókákat (nekem is ez a kedvencem) ... egy kicsit szórakoztattuk magunkat is ...

Egy újabb számrendszerbe léptünk. Terhesség alatt és csecsemőkorában hetekben számoltam, aztán néhány hónap elteltével visszatértünk egy már emberibb elszámolásra, a hónapsorolásra. És végre többé nincsenek hetek, hónapok a gyerek már éves! Szám szerint 1 éves (sőt, azóta már 1 éves múlt :-)).

Nagy meglepetés-uzsonnabulit csaptunk neki, mire felébredt, már meg is érkeztek a vendégek és kezdődött a hepaj. Azt hiszem, azon a ponton kezdte igazán felfogni, hogy most őt ünnepeljük (már ha egyáltalán felfogta, mindenesetre úgy tűnt), amikor megkapta az ajándékokat. Minden játékot szépen megszemlélt, a ruhákat első menetben félredobta, majd nagy játékba fogott, amit csak egy óriási éneklés - a jól bevált Halász Judit féle "boldog születésnapot" - és tortaevés szakított meg.
Érdemes megnézni a képen, hogy a gyermek milyen cseles, már a puszi közben kitapogatja fél kézzel, hogy mi lehet az ajándék, nem is türelmetlen, ááá ...  

Estére aztán hulla fáradt lett -szoknia kell még a bulizást - és reggel, amikor újra észrevette a rengeteg új játékot, teljes extázisba esett, de az ajándékokról bővebben is lesz még szó.

Igen-igen, tudom, lemaradtam az írással az események forgatagában, de most igyekszem pótolni.
Először is NÓRA 1 ÉVES LETT szeptember 26-án!!!!

De most folytatnám ott, ahol abbahagytam...
Végül viszonylag hamar meggyógyultunk mind a ketten, Nóri vasárnap délután lázasodott be utoljára, amikor váltottam és áttértem a homeopátiás szerekre, és milyen jól tettem, mert a belladonnától sokkal hamarabb lement a láza és éjszakára sem szökött fel (nem is értem magam, miért nem ezt használtam egyből, vagyis értem, anyukám paráztatott, hogy tessék rendes lázcsillapítót adni és én betegségemben annyira meg voltam szeppenve, hogy nem mertem ellenkezni és még feleselni is elfelejtettem).
Hétfőre úgy tűnt, minden ok a gyerekkel, kivéve, hogy nem akart enni. A nap végére eléggé ijesztő volt, hogy csak 1 kiflicsücsök volt a gyomrában, ezért gyorsan lenyargaltunk a gyerekorvosunkhoz (akivel persze folyamatosan telefonos kontaktusban voltam, csak megnyugtatott, hogy egy kis lázzal nem kell egyből hozzá rohanni, majd ha hány hozzá) és megállapította, hogy fáj a torka. Na, ekkor gyorsan adtam neki egy másik homeos szert és másnapra már az étvágya is megjött, azaz valószínűleg eddig is volt, csak nyelni nem tudott szegénykém. Ez az egynapos kényszerböjt pedig azt eredményezte, hogy Nóri pálcikaemberré változott, eddig sem voltak hurkái, de most már elég húzósan nézett ki, íme:
  

Ez utóbbi kép pedig már a lábadozó Nóriról készült.
 

A másik nagy esemény pedig, hogy elkészült az első alkotás a posztmodern linearizmus jegyében. Önálló tollfogás és vonalvezetés. Most kicsit megzavart a gyermek, nem tudom eldönteni, hogy a muzikalitására vagy a kézügyesség fejlesztésére helyezzük a hangsúlyt :-)

 

De az igazán nagy dolgok ezután történtek, szülinap meg ilyenek, hát gyosran folytatom is ...

Hogy ki kit fertőzött meg, azt nem tudom, de tény, hogy először rajtam tört ki péntek este (így szombaton le is kellett mondanom a már hetek óta szervezett workshopot, amellyel visszatérhettem volna a hastánc világába), majd Nóri is követett egy jó kis belázasodással. Először természetesen bepánikoltam (értsd elbőgtem magam), majd felülkerekedtem a helyzeten és szépen beadagoltam a nurophent, mivel már közel 39 fokos volt a láz. Szépen lassan visszament, aztán volt még hajnalban is egy tűzoltásunk, ill. ma már 2. Szóval beljöttünk a lázcsillapításba is, de azért szeretném, hogy mihamarabb meggyógyuljon, mert a legrosszabb nézni a kis bágyadt pofiját (igaz, ilyet sem láttam még, hogy egy órán keresztül üljön egy helyben, a papa ölében könyvet lapozgatva). Remélem ez az a bizonyos 3 napos láz lesz, ami olyan gyorsan eltűnik, ahogy jött...

Bambuli fotót nem csináltam, mert most még ehhez sem volt kedvem, remélem, megértitek.

Na, ez az a kérdés, amivel mindenkit ki lehetett kergetni a világból gyerekként, igaz?

Amióta anyuka lettem, pedig eszembe jut néha-néha, vajon mi lesz Nóri nagykorában (igyekszem majd nem kérdezgetni tőle, csak magamban mélázgatok).
Mostani tippünk szerint hegymászó, ugyanis minden létező dolgot meg akar, sőt, már néha meg is tud mászni, mint pl. lépcsők minden mennyiségben, kád, székek,wc, kanapé, anya és apa fekvő helyzetben (ez már sikerül is neki, habár apánál jobban kell erőlködni, pláne vállhosszanti kísérlet alkalmával), mindenféle csúszdák és fiókok, nem beszélve a babakocsikról és bébikompról, amelyekbe már önállóan be- és kimászik. Persze rám meg a frász jön, pláne mikor a baba-mama tornán a terem végében sorakozó bébijárgányokat egyenként kipróbálja milyen ülni benne.

Szóval még nem a K2-t ostromolja, de nekem ugyanaz az érzés, azt hiszem. Nem pártolom ezt a hegymászósdit ... egyelőre.

Az a reggel is ugyanúgy indult, mint a többi, aztán mosogatás után egyszer csak Nóri elém állt és megkérdezte, hogy elengedjük-e a Blanka barátnőjéhez bulizni a hétvégén, ugyanis most ünnepli egyéves szülinapját és nagyon szeretne elmenni. Ezt a döntést egyedül nem hozhatom meg - gondoltam magamban és egyben ez tűnt a legjobb időhúzási technikának - apával meg kell konzultálni, így időt kértem még és megígértem, nagyon gyorsan visszatérünk az ügyre és feltétlenül méltányoljuk, hogy mégiscsak a legjobb barátnőről van szó. Szegénykém kissé csalódottnak tűnt, de azt hiszem, megértette, milyen fontos átgondolni a nevelési elveket, mégis mikor kezdheti meg egy gyerek az önnálló szórakozást.
Végül beleegyezetünk azzal a feltétellel, hogy időben, lefekvésre hazaérkezik (egyedül) nem iszik alkoholt és miniszoknyát sem vehet fel tűsarkú bőr csizmával. Mi persze már napokkal előtte alig aludtunk az izgalomtól és nagyon felelőtlennek tartottam magunkat, hogy csak úgy, simán belementünk, hogy a lányunk bulizzon. Persze felhívtam a Blanka anyukáját is megnyugtatást remélve és puhatolózva, hogy mit tud az egészről, mire lehet számítani, majd beláttam, hogy nem kell annyira aggódni, bízzunk a gyerekekben.
Aztán képeket elnézegetve gyanítom, jó kis ereszdelahajam buli volt. Vad énekléssel és asztalon táncolással.
De a legnagyobb sikert a vagány Maci aratta, aki egyből a társaság középpontja lett, mindenki őt ölelgette (különösen az ünnepelt, most gondolkodom is rajta, hogy esetleg szóljak-e Blanka anyukájának, hmmm).

Ez a kép különösen magyarázatra szorulna ... szerintem ...
 

Másnap sokáig aludt a lányom, nyugodtan indult a reggel, majd reggeli után megkérdezte, hogy tarthatna-e esetleg ő is egy bulit? ...

Bocsi, de fekve kell nézni http://www.indavideo.hu/video/Metaleger_leggitarral

Úgy gondolom, már bátran kijelenthetem, hogy a lányom végérvényesen kilépett a csecsemőkorból és kislánnyá avanzsált! Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy már játszótéren játszik. Homokozóba ki-be mászkálás, vödör, lapát és egyebek csapdosása, homok szórása (de nem evése nagy megelepetésemre), hintázás, csúszdázás meg miegymás van.
Ahol lakunk, a két társasháznak van egy saját játszótere, ami egyrészről nagyon praktikus és tiszta, másrészről pedig állandó közönsége is van. Mivel Nóri  a legkisebb, őt nagyon szeretik a  nagyobb lánykák, az alig nagyobbak pedig terrorizálják, lapáttal fejbeverik, így hát Dorinát és Kamillát nagyon szeretjük, de egyelőre Madlein nem a szívünk csücske, habár a bátyja, Ben egy nagyon klassz srác. És hát meg kell még említenem a kis cuki Johnt is (ázsiai-spanyol szülők gyereke és hát gyönyörű). Na, de egyedül is nagyon klasszul el van a homokozóban, habár a videón látszik, hogy egy kis anyai megerősítésre - miszerint jól csapdosom a lapátot, vagy jól túrom a homokot -  mindig szükség van: http://www.indavideo.hu/video/Homokozoban

És a nagy hír pedig az, hogy elindult a Nóri! Ok, még nem jár, csak feláll, tesz néhány lépést, aztán lehuppan vagy rámveti magát. Szóval már igazi kisgyerek!

... de már nem sokáig! Egyszerre négy foga nő a lelkemnek, és egy hangja sincs, azaz néha kiált egyet, ebből tudom, hogy felszakadt az ínye és kis időre rá már a recéket is érezni.
Ami viszont furcsa, hogy felül nem a metszőfogak kezdtek először kibújni (habár már azok is beindultak), hanem a mellette lévő szemfog, ami ha kinő, kissé vámpíros kinézetet ad majd a gyereknek. A haja még mindig sehol, vagyis néhány hajszál belódult már és remélem, a többi is meg fogja irigyelni, de a csatt projektem még mindig tolódik...

Vallomással tartozom. Megtettem azt, amit nem is gondoltam volna magamról (felelősségelhárításának, de legalábbis mérséklésének okául be kell mártanom a Zuramat is, mint tettestárs).

Az egész úgy kezdődött, hogy szombat délelőtti bevásárlóportyára indultunk, és mivel a nagyszülők nyaraltak mindahányan vannak (a drágák), így Nórit is vittük magunkkal (eddig nem igazán tettünk ilyet, mivel nem pártolom a mindenhovácipelemagyerekem attitűdöt). Ahogy megyünk felfelé a mozgólépcsőn, megláttam egy táblát, egy gyönyörű táblát "gyerekmegőrzés" felirattal. Z-vel egymásra néztünk, és azonnal jött az ötlet, na itt a nagy alkalom megpróbálni, most vagy soha.
Nagy meglepetésünkre ilyen kis dugókat is bevesznek, megadtuk a telefonszámomat, felírták Nóri nevét, mi pedig leléptünk és beültünk a kávézó teraszára egyet ejtőzni.
Tiszta Hawaii! Még ki sem hozták a rendelést, mikor már jött a gondolat, vajon szegénykénk mit csinálhat, meg sem beszéltük vele az egészet, most biztos úgy érzi magát, mintha lelencházba adtuk volna és többé szóba sem fog állni velünk. Nagy lelkiismeretfurdalás közepette visszaosontam megnézni a gyereket, aki mindenre pipálva játszott, majd egy pillantásával jelezte, hogy szia anya, jól vagyok és képzeld, annyi kafa játék van itt, hogy menjetek nyugodtan vásárolni, az úgyis olyan uncsi dolog ehhez képest.

Na, végül mindent elintéztünk szépen és a gyerek is jót játszott, a lányok - akik vigyáztak rájuk - pedig azt mondták szó szerint: milyen jófej ez a gyerek. Azt hiszem nem utoljára látogattunk el a játszóházba :-)

Alig néhány napja ecseteltem kissé szöttyögős hangvételben, hogy mostanában nem történik semmi kardinális. És tessék, és tessék!
Ma délután cukifej kitalálta, hogy jééé, kapaszkodás nélkül is lehet álldogálni. Mióta erre rájött, folyamatosan gyakorolja, mi meg persze jól megtapsoljuk, minek eredményeképpen feláll kapaszkodás nélkül, körbenéz, hogy mindenki látja-e, majd elkezd vadul tapsolni, nyilván jó, ha az ember tud magának örülni. Majd hosszas álldogálás után lehuppan a popsijára, vaaagy tesz egy lépést. Igen, tett egyetlen, bizonytalan kis lépésecskét. Tessék kérem, már ilyeneket is tudunk!

(Ahogy elnézem a képeket, elég chowgar kungfu gyanús a mozdulatsor.)

Már egy 10, bocsánat, ma 11 hónapos kiscsajból is elő tud törni a nőcis énje!
Foglalkozásának fő tevékenységi köre még továbbra is a pakolás, de megfigyeltem, hogy már ismerkedik a "be" igekötővel is, így csodák-csodája, néha sikerül neki néhány szétdobált holmit bepakolni a fiókba (na jó, a mellékelt képek nem ezen ritka pillanatokat illusztrálják). 
Jelentem, imád a gyerek mosni - persze csak és kizárólag mosógéppel - és teregetni is, ami egyet jelent a vizes ruha padlón való végighúzásával. A mosási előkészületek pedig a következőek: Először is alaposan meg kell nézni, hogy üres-e a mosógép, majd a minőségi vizsgálat következik - annak megállapítása -, hogy a gumiszél még mindig elég biztonságos és rugalmas-e, végezetül pedig ki kell választani a megfelelő mosási programot. 
Nóri animája persze nem csak a szorgos háziasszony képében mutatkozik meg. Előszeretettel kezdi előhalászni anya holmijait és valamiért ezen a szőrös darabon akadt meg a szeme ... inkább nem is ecsetelem, mire hasonlít a gyerek.

Na, és persze nem szabad megfeledkezni a nagy kedvencekről, az ékszerekről sem, imádja őket nézni, rágni, nyalogatni, fogdosni stb. Szerintem igazából a környezetében lévő nőket is a csecsebecséikről azonosítja be (kérem nem összekeverni Diderot azonos című regényével,khmm). Anya az, akinek mindig valami ezüst, csillogó bigyóval a végén, lóg a nyakában és szopi közben lehet jól birizgálni. Mindkét mamának arany fogdosnivalója van, nehéz megkülönböztetni őket egymástól, így néha a mamákat is felcserélem. Keresztmaminak gyönyörű fülbevalói vannak, Szilvinek pedig ezüst kangoo cipős nyaklánca.
És már az öltözködés ellen sincs kifogása! Mi lesz később, hajjaj?!

Az utóbbi időben nem igazán veszek észre változást Nóri attrakcióiban. Olyan érzésem van, mintha leállt volna a fejlődés. 7 hónaposan már mászott, majd egyből felült, felállt és azóta természetesen tökéletesítette ezeket a mozgásokat, sokkal stabilabban csinál mindent, de mégis, nincs semmi új 3 hónapja. Akkor csak kapkodtam a fejem, hogy a gyerek ezt is tudja, meg azt is, mindenki hüledezett, hogy milyen ügyes. És nem vagyok türelmetlen, csak furcsa, hogy nem próbálkozik semmi mással már ennyi ideje. Néha egy-egy pillanatra kapaszkodás nélkül álldogál és ennyi.
Kíváncsi vagyok a folytatásra!

De hasonlóan vagyunk a beszéddel is. Olyan szépen elkezdett gagyarászni, majd szótagokat mondogatott, de mostanában inkább csak azt ismételgeti, hogy "blöbb-blöbb" miközben az ujjával pöckölgeti a száját. Persze a papa, apu (általában itt az u-nál köp egy nagyot) és ádá (értsd: ádám) már megvan, csak ezt a repertoárt lehetne már bővíteni, például a nőnemű családtagok megszólításának irányába is.

Úgy látszik, most pihen egy nagyot, aztán remélhetően majd nekilát, különben miről fogok írni a blogban?