Egy liba és egy malac

Igen! Nagy nap a mai! Teljesen elolvadtam.

Reggel éppen nagy bundáskenyérsütésben voltam (mivel meghívtuk Jonékat reggelire), Nóri pedig szépen játszott a nappaliban, mikor egyszer csak nagy trappolással kiviharzott a konyhába, hátulról elkapta a lábamat, átölelte, majd azt mondta, hogy "szeje"! Szinte kiesett a kezemből a sütő, ráadásul már majdnem ráripakodtam, hogy Nóri, sütök, ne téblábolj itt. Elmondhatatlan érzés.
Ráadásul nem is tudtam, hogy ismeri ezt a szót, igaz, mondom neki hébe-hóba, de mivel nem szereti, ha állandóan puszilgatom, így nem viszem túlzásba (nagy bánatomra).

Hip-hip hurrá!!!

Még meg sem száradt a tinta a papíron (mondták vala a múlt században), avagy még el sem helyezkedtek a karakterek a virtuális háló blogvilágának szerverén, máris újabb fotós illusztráció készült arról, amint éppen Jonnal sikerült kompromisszumot kötni, hogy kié is lehet a bicikli. Persze, hogy egyszerre támadt mindkét majomkának biciklizhetnékje.

Egyébként pedig egyikük sem tudja tekerni, le sem ér a pedálig a lábuk, mégis imádnak ücsörögni rajta, meg tolattatni magukat.

Próbálkoztunk fordított szereposztással is, de az nem aratott osztatlan sikert.

Betegség:
Sajnos tegnap gondatlanságból elkövetett betaknyosodás áldozatául esett Nóra. Ebben a cseles időben mama lengébben öltöztette a kelleténél, szegénykém pedig a nagy traktorozásban nem vette észre, hogy fázik. Hát ez van, most újra előkerült a jó öreg porszívó.

Barátság és Blanka:
Nyilván ebben a korban még barátságról nem beszélhetünk, de baráti szolidalitásról - más néven "utánzásról" - igen. Múltkor, mikor Blanka nálunk vendégeskedett, mint két kismajom követték egymást. Ha Blanka kitalálta, hogy a járókába akar mászni, persze, hogy Nórinak is egyből be kellett menni, ami nem is rossz (a járóka a legjobb csali, legalább tudunk nyugiban kávézni Kétimamival) a baj inkább ott kezdődik, mikor az egyik kitalálja, hogy mondjuk autózni akar, és persze abban a pillanatban a másik is rájön, hogy azonnal autóra kell ülnie és egymás alól próbálják meg kirángatni az egyszem járgányt. Ilyenkor kicsit tanácstalan vagyok, hogy mit is kéne tenni, csitítgatjuk az egyik gyereket, hogy mindjárt végez, míg a másiknak mondogatjuk, hogy add át a játékot ... de talán a legjobb, ha hagyjuk őket, hogy oldják meg maguknak, nem?!
Szóval, Noni és Gamba (mert így hívják egymást) majmocska már civakodni is tud, de remélem, ez csak egy szoros barátság kezdete ...

Korábbi posztban említettem már, hogy lányom néha furcsán értelmezi a divatot. Újabban viszont teljesen újraértelmezte a hordhatósági szempontokat és javaslatokat mutatott be, mit hogyan kellene hordanom. Íme a Nóra szerinti új trend: 

Először is jól meg kell vizsgálni minden ruhadarabot, mert ebben a meditatív állapotban jön az ihlet a különleges ötletekhez.

Aztán van úgy, hogy mégiscsak behódol a hagyományoknak és komformista módon a harisnyát a lábára húzza, persze ha mindezt a zoknira tesszük, akkor máris egy érdekes színfoltot kap az átlátszó necc ruhadarab.

De az biztos nem jutott még eddig senkinek sem eszébe, hogy a bugyi milyen kiváló sálhelyettesítőként funkcionálhat, különös tekinttel arra, hogy nem kell megkötni, így egyben a nyaklánc szerepét is betöltheti.
De az egészben a legizgalmasabb, hogy minden sok-sok számmal nagyobb, mert egyelőre még a saját ruhadarabok nem hozzák lázba a gyermeket, úgy látszik, most a kényelem és a hordhatóság erős szempont nála.

Vasárnap elmentünk Budakeszire a vadasparkot megnézni. Előrelátó anyuka módjára szépen felszerelkezve érkeztünk babakocsival és a nélkülözhetetlen kismotorral. De végül a gyerek kb. 5 percet ült a babakocsiban és szépen gyalog jött velünk (de legalább a motort és az élelmet tudtam tolni benne), aztán mikor elfáradt, az apja felkapta a karjára így...
Ők ugyanis mindig így közlekednek, igaz, kiskorában pont akkora volt Nóra, mint az uram alkarja, azóta kissé kinőtte, és én csak abban bízhatok, hogy mondjuk az oltár elé már nem így vezeti.

Az állatok közül egyértelműen a kecskék arattak sikert Bucifejnél, ugyanis egész túrán végig mekegett, hogy meeee. Még a bölényt is meeee-vel üdvözölte, de valahogy nem hatotta meg a jószándék (egyébként szegény bölények annyira csoffadtak, nem tudom, hogy most tényleg vedlenek, vagy egész évben ilyen rondácskák). Szavakat is tanultunk, mint a gólya, szarvas, farkas stb.
Úgy láttam, hogy még csak a nagyobb állatok érdekelték, mert például hiába álltunk a bagolyketrec előtt, szerintem észre sem vette.

Jól kitikkadt a végére, de már látható, hogy egyre többet ért az ilyen programokból.

Na, ez az a traktor, amely Nórit a totális öröm és lefoglaltság állapotába kergette húsvétkor.
Ha mondjuk fekete-fehér kép lenne, simán elmenne az ifjú, lelkes, hazájáért dolgozó kommunista aratáskor címmel.

Szóval, megkapta ezt az örökölt traktort, csakhogy nem tudja még hajtani, igaz, a lába épphogy, de eléri a pedált, viszont azt az összetett mozgássorozatot, miszerint hol az egyik, hol a másik lábbal kell egyet tekerni, még nem sikerült abszolválni, így marad a lelkes tologatás, amely nem éppen derékkímélő senkinek, vagy (és mi ezt választottuk) Ádám ráült a traktorra (kb. úgy nézett ki rajta, mint Gulliver egy liliputi traktoron) Nóri pedig beült hátra a vontató kocsiba, és így szágudloztak. Egy 10 éves kiskamasznak elég nehéz elmagyarázni, hogy óvatosan hajtson, így maradt az őrült tekerés, miközben Nóri meg nagyon élvezte az iramot, néha a kanyarban megpadkázták az út szélét, olyankor egy bamm felkiáltással nyugtázta a lányom a történteket. Ha pedig leállt ez a metálos traktorozás - mondjuk, hogy Ádám is vegyen egy kis levegőt - akkor egyből mé-mé (értsd: még-még) felkiáltással kikövetelte magának a folytatást. Ezt órákig tudták művelni...

Eseménydús ünnepek voltak nálunk!

Voltunk Lőrincen nagyszülőknél, ahol előkerült Ádám régi traktora, Nórit persze nem lehetett leszedni róla (de erről még fényképes beszámoló lesz).

Aztán vasárnap itthon a szomszédokkal közösen nagy csokikeresést szerveztünk a lurkóknak. Nórinak sikerült egy kis segítséggel találni egyet (konkrétabban, rámutattam a bokor aljában fekvő csokinyúlra), de így sem sikerült rávenni arra, hogy megkaparintsa, csak nézte-nézte. Ez a keresősdi nem megy neki, rá kell feküdnünk a témára (mellékszálon pedig elmesélem, hogy múlt héten voltunk a Mammut gyerekjátszóban, ami nagyon klassz volt, de ez a keresősdi már ott sem ment neki, az arcán pedig olyasmi kifejezést látszott, hogy minek fárasztotok engem ilyen balgasággal, ha egyszer eldugtad, úgy is tudod, hol van).
Aztán vasárnap délután tojásfestés volt a program, beszereztem húsvéti pecséteket és tojásfestő filctollat, feltételezvén, hogy ezekkel már Nóra is tud bánni. Tévedtem. Túlbecsültem a lehetőségeket. A filccel ugyan húzott néhány volnalat az egyik tojásra, majd inkább a papírra rajzolt vagy a kupakokat szedte le és rakta vissza. A pecsételés pedig már nálam megbukott, mert az első mozdulatnál összetörtem a tojást, amit végül egy méretes nyúlmatricával kellett korrigálnom. Így végül Ádámmal mi éltük ki az alkotási vágyunkat.

Hétfőn pedig jöttek a locsolók. Jó sokan. Viszont szegény Nóri már reggel nagyon nyűgösen ébredt, és ami még soha sem volt, egyfolytában rajtam csüngött. Persze délutánra be is lázasodott, de a belladonna szépen levitte neki. Aztán rájöttem, hogy szegény napszúrást kapott. De öröm az ürömben, hogy délután egy teljes órán keresztül ült az ölemben (amit én nagyon élveztem, és kihasználva kókadtságát, agyonpuszilgattam) majd egy eperkés rajzfilmet is megnéztünk (ami még szintén nem fordult elő velünk, mert az első 5 perc után megunja őket, persze nem erőltetem a tévézést csak kétszer kipróbáltuk). Cukin kommentálta a filmet: baba, labda, cica, kutya, bamm (ez amikor beleesett a labda a vízbe).

Mára viszont minden rendben, persze most nem viszem a napra, illetve sapkázás lesz ezentúl.

Ezzel a tavalyi képpel kívánunk kellemes ünnepeket Nektek!

És mivel akkor még nem írtam blogot, ezért gyorsan elmesélem a sztorit hozzá.
Anyósomat meg akartuk tréfálni, mikor átmentünk hétvégére hozzájuk. Mikor megérkeztünk, én kiszálltam gyorsan az autóból és szóltam Kati mamának, hogy hozzon egy ládát, mert élő nyúl van nálunk. Láttam szegénynek a kétségbeesést a szemében, de csak annyit kérdezett, hogy miért kell egy élő nyúl? Én pedig megyőztem, hogy a Nórinak már kellene látni állatokat is, így kiváló alkalom húsvétra egy nyúl. Na, ekkor elindult a pincébe dobozt keresni, majd kis idő múlva meg is érkezett és a kezembe nyomta kissé duzzogva. Mi pedig beleraktuk a Nórit, majd bevittük a lakásba. Hát persze, hogy megkönnyebbült egy ilyen klassz kis Bucifejű nyúl láttán ...

Nórának elég sajátságos elképzelése van a divat értelmezéséről.
Az addig OK, hogy idén a lila divatszín, de mégsem kellene annyi lila foltot produkálni a lábára. Ha ilyen szép marad az idő, már harisnyát sem kell húzni, elég, ha egy lila pólót adok a farmer minijéhez és máris harmonizál a lábával. Az, hogy honnan kerülnek oda, viszont rejtély számomra.
Szintén minden nő számára világos, hogy egy laza sminket is nagyon fel tud dobni a szájfény. Nóra értelmezésében már eleve a sminket is azzal kell elkészíteni, sőt zselé helyett is kiváló a hajba. Valahogy így:

Divatdiktátor nem lesz belőle, de azért igyekszem még csiszolni az ízlésén.

Átugrom most azt a szentimentális felvezetőt, hogy süt a nap, rügyeznek a fák ..., ezeknek mind örül az ember, viszont van egy nagyon fontos ismertetőjegye a tavasznak, mégpedig, hogy előkerülnek a motorok.
Vad motorosok tartják rettegésben nálunk is a környéket, összevissza cikáznak, igen vakmerőek, hangosak, na jó, ezek legalább nem büdösek, hacsak... Néhány napja sikerült is lefotóznom az egyiket:

Lassan már egy lépést sem tehetünk motor nélkül, mikor elindulunk, tuti, hogy minimum az autóig velünk jön, a játszótérre meg természetesen. Úgy oda vannak a gyerekek ezért a motorért, tényleg nagy ötlet volt. Ami viszont mókás, hogy Nóra váltott lábbal, Jon pedig páros lábbal hajtja a motort. Ennek mi lehet az oka? Illetve van-e bármi oka is?

Nóra a hétvégén be lett fogva. A nagyszülőknél beindult a kertrendezés, így minden szorgos kéz kapóra jött, mi pedig vérszemet kaptunk, hogy milyen jól lehet őt is dolgoztatni.

Nagyon egy húron pendül ez a két tökmag.
Jon és Nóri most új játékot eszelt ki. Ha kint vagyunk az udvaron, bekéredzkednek az autómba. Természetesen Jon mászik be a volánhoz - ahogy az egy pasihoz illik -, ő vezet, Nóri pedig beül az anyósülésre és figyel, csöndben van, néha megpróbálja megérinteni a sebváltót, de azonnali tiltást kap a sofőrtől, így engedelmesen újra hátradől és csak utazik. Ja, és persze rájuk kell csukni az ajtót, ők kettesben játszanak.
Azt még nem sikerült megtudnom, ilyenkor hova veszik az irányt, lehet, hogy a játszótérre vagy bevásárolni? Ez szerintem a klasszikus papás-mamás első csírája!

Erre mondják, hogy szalad az idő! Már közelebb a kettőhöz, mint az egyhez, Bucifej is öregszik.

Statisztikák: 84 cm, 10 kg (a csuklóm leglább 15-nek érzi), egyébként pedig kissé masszív lett látszatra a csajszi (nem olyan kis ropi lány, mint volt), 16 foga van, és még mindig eléggé gyéren ellátott hajilag.

Napi rutin: Mindenevő, de kedvencek azért vannak, mint például a pupa (alias ropi), virsli, sonka, bundáskenyér, paradicsom, alma, ananász, kefír és a sajt, persze trappista (de ez utóbbi kedvfüggő). Ja, és újabban kunyizós lett.
Alvásügyileg továbbra is elkényeztet, mivel napközben 1-4-ig, éjszaka pedig 8-7/8-ig alszik.
A mozgásra semmi panaszom, sőt. Mindenhová bebújik, felmászik, jön, megy, fut, rohan, ugrál... Már lehet vele sétálni is, néhány utcasarkot simán lenyom (persze közben van falevél-szedegetés, tócsatapicskolás és társai). A játszótéren pedig simán felmászik, majd lecsúszik a csúzdán, de nem ám a bébin, hanem a nagyon.
A beszéd is meglódult, már rengeteg szót tud mondani max. két szótagig, kivéve az apucika-t, azt tökéletesen mondja. Az új szavakat utánunk ismétli. És képzeljétek, felismeri az angolt (azt hiszem), ma a Jon anyukájának teljesen magától angolul köszönt bye-bye-jal.

Kedvencek: az első számú a Jon! Totál extázisban van, ha meglátja. És persze a cica.
De szeret még rajzolni, olvasni, táncolni, motorozni, autót vezetni (mármint az enyémet), építőkockákból felépített tornyot összerombolni, pokrócba tekerve gurulni, kádban pancsolni, hintázni, homokozni, önállóan enni, majd a tányér tartalmát a földre borítani. Házimunkák közül törölgetni, mosógépbe bepakolni, majd kipakolni és teregetni, a bevásárlószatyorból kipakolni és a blokkokat a kukába kidobni.

Rosszaságok: Behisztiződött a lány, már a földre is leveti magát ha valami nem tetszik neki (gyorsan vettem is néhány szakirodalmat a hisztikorszakról). A másik új szokás, hogy napközben is előhalássza a cumit és azzal flangál a lakásban (eddig csak alváshoz kellett). Azt vettem észre, hogy azóta csinálja, mióta nem szoptatom, aztán lehet, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz. Egyik kedvenc szava lett a nem, és gyakorolja is, közben pedig úgy rázza a fejét, hogy szinte elgurul (ez nagyon tetszik neki).

Próbáltatok már fogat fotózni?
Mióta kibújtak az első fogak, próbálom Nóri száját becserkészni és lefotózni. Nem egyszerű. A fogatlan_banya posztban sikerült megmutatni az első villantást, mivel akkor éppen sláger volt nálunk, hogy ő bent a szobából, én az erkélyről kukucsoztunk, és mivel ez irtó vicces szituáció (gondolom mindenki egyetért ezzel), nagyokat röhögött hozzá, így sikerült az első fogat az üvegajtón keresztül lekapni.
Azóta persze a humorérzéke is fejlődött, így holmi ajtós trükk már nem jön be, ezért ugrásra készen kell lesnem a kacagós eseteket. Na, a múltkor hintázás közben sikerült elcsípnem, így most fogbemutató, tádááám:

OK, a fotók nem fognak díjakat nyerni, most a dokumentarista irányt nyomjuk.

A múltkor írtam a rágófogak megjelenéséről, és itt látható, hogy egy szünet után érkeztek (mind a 4 helyen) és azóta pedig már a résekben is kibújtak a fogak hegyei, így már 16 foga van!!!
Az pedig egyértelmű, hogy pont olyan bazi lapátfogai vannak, mint nekem (de legalább egészségesek, remélem ezt is örökli).

Úgy vagyunk az előkékkel, mint Gombóc Artúr a csokikkal, van belőle kicsi, nagy, téphető, pattintható, műanyag stb. Szerintem anyukámnak LESZ-e van (azaz Látens Előke Szindróma), mivel rendszeresen beállít valami új darabbal azzal a felkiáltással, hogy na, ez a tuti, így a hónapok folyamán igen gazdag gyűjteményre tettünk szert.
Mondjuk, nekem a tépőzáras abszolút nem vált be, a gyerek még öntudatlan állapotában is egy rántással letépte magáról, pláne most, már meg sem kockáztatom feltenni. Így eleinte mi sima patentos pamutokat használtunk. Aztán az első újítás volt a műanyag, csuklótól nyakig és szinte bokáig beterítő darab, amit egyszerűen vegyvédelmi ruhának neveztem el. Na, ez valóban ruhaszimpatizáns eszköz, azonban kissé macerás feladni.
Manapság Nóri intenzíven kísérletezik az önálló evéssel (örülök is neki, mert kicsit már unom ezt az etetősdit, na ilyenkor tényleg áldom a szoptatás előnyeit), viszont így komplett bástyázásra van szükség, ezért hétvégén anyu beállított a merev műanyag, alul csatornaelvezetéshez hasonlító találmánnyal. És tényleg működik, igaz, komplett menüsorokat szedek ki belőle étkezések után, néha még az is elgondolkodtat, hogy jutott-e a pocakjába. És mindeközben így néz ki ...

Jelentem, új családtagunk van. Ez a cica, íme: jelzőkkel nem illetném, mert Nóri biztosan szuperlatívuszokban beszélne róla (már ha tudna), én pedig, hát, hogy is mondjam, kissé megorroltam rá.

Tudom, most az ártatlan bárány, tündér, angyal arcát mutatja a fotón, pedig nagy haramia, higgyétek el. Először is állandóan a Nórin csüng, nem hagyja békén, pedig megbeszéltük, hogy neki a kiságyban a helye. Mégis minden reggel kimászik onnan és folyamatosan követ minket. Próbáltam elmagyarázni, hogy így el fog veszni, de nem hallgat rám. Arról nem is beszélve, hogy állandóan tiszta kosz. Már a Nóri ételeibe is belekóstol, állandóan ott akar csücsülni ő is az etetőszékben, így persze elkerülhetetlen, hogy tiszta maszat legyen, és félő, hogy szétmosom. 
Már jön velünk akkor is, ha kitesszük a lábunkat otthonról. Én pedig állandó parában vagyok, hogy egyszer csak nem lesz és Nóri kiakad. Totális függőség alakult ki kettejük között, sajnos már nem csak este, hanem nappal is.
Ha Nóri megüti magát, vagy bármi történik vele, nem hozzám bújik, hanem cica-cica kiabálással rohan a szobájába, kiveszi az ágyból és puszilgatja, morzsolgatja (mint görögök a konkoloit, vagyis a morzsolójukat) majd visszasomfordál hozzám.

Sajnos ajándékba kaptuk, így fogalmam sincs, honnan szerezhető be egy ilyen macska. De itt megragadnám az alkalmat, és ha valakinek ismerős, látott ilyet (pont ilyet, mert minden mással már én is próbálkoztam) kérlek, szóljatok, mert óriási szükség lenne egy pótcicára.
Kínomban már elkezdtem varrni egyet (tényleg nem nagy kunszt), csak elakadtam az arca hímzésénél, mert a gépemben pont ilyen hímzőprogram nincs, így csak egy fejetlen klón heverészik az asztalon, amit egyébként Buci már lecicázott, sőt egyszer már megmorzsolgatta a lábait is, szóval van még remény!

A szomszéd kislánynak bezzeg egy pelenka lett a kedvence, mennyivel egyszerűbb lett volna a mi életünk is.

összeállt a kép, hogy Nóra miért mászik fel minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyre.

Az uram úri hóbortja, hogy csecsemő kora óta felrakja Bucit lehetetlen helyekre, mivel az az elmélete, hogy a gyereknek új perspektívákat kell mutatni. Én egy darabig győzködtem, hogy ez a világ és a családja még elég újdonság neki, ráérünk később szélesíteni a látásmódját, de az okos enged ... elvén felhagytam a győzködéssel.

Aztán ma összeállt a kép, mikor beléptem a szobába és megláttam, hogy a gyerek a szekrény tetején ücsörög és nagyokat vigyorog, persze gyorsan megígértettem velük, hogy ez most egy kivételes pillanat volt, ilyet többet nem csinálunk. Gyerek szépen a földön játszik.

Korábban ezek az akciók úgy néztek, ki hogy Nóra például a cipős szekrényen várakozott indulás előtt, amíg mi felvettük a kabátot, vagy ha olvasni támadt kedve , mármint az uram szerint, behelyezte a könyvek közé ...

Vége. Ennyi volt.
Nem írtam eddig a szoptatásról, szerintem nincs értelme túldimenzionálni a dolgot, inkább igyekeztem mindig természetesnek venni, de talán így a végén, közel másfél év után illik nekem is szépen elbúcsúztatnom.
Az érzéseim vegyesek, de határozottan az öröm felé hajlok. Pláne, hogy én hagytam abba, mert Nóra még talán elnyammogott volna egy ideig.

Az eleje - mint mindenkinek - szörnyű volt! Bimbi fájás, feszülés, végelláthatatlanul hosszú etetések (átlag 1 órásak), miközben sajgott a hátam, leszakadt a karom (pedig igazán kényelmes szoptatós székem van), majd az utálatos fejések. Na és persze a parák, hogy lesz-e elég tejem. Így utólag tök feleslegesen. És mint azt a fotók is tanúsítják, az 'intenzív evést' gyakran megtörte egy beájult szunyókálás, ahol anya legyen a talpán, aki életet lehel a gyermekbe.

Igazából sosem képzeltem magam madonnának, aki könnyes szemmel figyeli gyermekét, miközben az édesen cuppog a mellein. (Most gonosz leszek, de ez maradjon a kismama újság szerkesztőinek és az LLL-eseknek.) De, miután belejöttünk mind a ketten Bucifejjel, már határozottan volt valami különleges ebben a dologban. De mégis leginkább a praktikus oldalát élveztem nagyon, mivel reggel ébredés után csak rácsatoltam a mellekre az ágyban és én szunyálhattam tovább, vagy hogy nem kellett tápszermelegítéssel, fertőtlenítésekkel bíbelődni folyamatosan, ráadásul az ár-érték aránya sem elhanyagolható.

Azért a fejőstehén korszakomat is meg kell említenem, mikor napi 1 liter hozamokkal nyomtam tele (ugyanis sokáig mértem, mennyit eszik, mert állandóan lesovánkázták szegénykémet).

Egy szó mint száz, szép volt, jó volt de szerencsére vége!
Nemzetszaporító asszonyainknak meg üzenem, hogy jó buli a szoptatás de klassz abbahagyni is. Rám most új feladatok várnak, mint például a hőn vágyott fogyókúra, ja, és újra tudok hason fekve aludni.

Onnan veszem észre, mennyit nő a gyerek, hogy egyszer csak nem tudom ráadni a harisnyáját, pólóját vagy más gönceit. Persze egy darabig még nyújtogatom a cuccokat vagy a gyereket préselem bele, mert azt például nem akartam elhinni, hogy a 86-os harisnyákat már kinőtte, de mivel az ülepét már csak combközépig tudtam felhúzni, beláttam, hogy nem az én lábaimat örökelte (szerencséjére) és húzhatok 92-eseket beszerezni.
Múltkor el is mentem egy gyors harisnya- és pizsamabeszerző körútra. Találtam is a Zarában egy jópofa pizsit, csak hát hátul patentos volt. Gondoltam magamban, ekkora hülyeséget miért találtak ki, de mivel volt már ilyenünk korábban tudtam, hogy a látszat ellenére nem olyan nehéz a pelenkacsere (na jó, nem is könnyű), végül vettem belőle kettőt, mert alig lehet normális pizsiket kapni.

Aztán a napokban lányom segített rávilágítani, miért olyan nagyszerűek a furfangos, hátul patentos pizsamák. Új szokása lett, hogy levetkőzik a kiságyban. Ahhoz már hozzászoktam, hogy reggel rendszeresen úgy találom a kiságyában, hogy a hálózsákból kibújt, de mostanra megtanulta az elöl patentosakat is szétszedni, aztán egy szál kistrikóban flangál reggel. És hogy tovább tetézze a vetkőzési kunsztját, este, ha nem vagyok elég szemfüles, pucéran aludna a gyerek, mivel szintén levetkőzik, így mindig rá kell néznem és újra visszabújtatnom a hálózsákba.
Mondanom sem kell, egyet nem tud csak levetni magáról ..., így ezt a kollekciót nagyon megkedveltem.

Szolgálati közleménnyel kezdeném: nagyon jólesik, hogy ilyen nagy figyelmet szenteltek Nóra szerelmi szappanoperájának. Soha nem látott látogatási rekordokat döntögettem ez idő alatt, amit ezúton is hálásan köszönök (kommenteket szintén köszönném).

Ami pedig Nórát illeti, egyelőre nem csillapodnak heves érzelmei, ugyanis nem múlik el nap, hogy Jont ne emlegetné. De azt hiszem, hallgatott rám, mert már visszafogottabban hozza fel a témát és ma reggel mikor Jonnal véletlenül összefutottak a folyosón, nem ugrott egyből a nyakába, csak szégyenlősen mosolygott a kezében lévő akármit morzsolgatva. Jon pedig igazi kúl pasi módjára egy sármos mosolyt küldött Nórinak érzelmeit nem kimutatva.

Dylan-nek pedig üzenjük, hogy még nincs veszve semmi, csak egyelőre az éretebb pasikkal foglalkozik a lány, de eljön majd az idő, mikor az igéző kék szempár, az ír vér és a fiatalság lesz előny.

Reggel arra ébredtem, hogy Nóra anya-anya-t kiabál, majd reakció nem lévén, próbálkozott, hogy apa, aztán kis szünet, majd Jon.
Hmmm, erre már én sem tudtam mást lépni, mint hogy szépen az ölembe ültettem és elmagyaráztam neki, hogy lányom, egy nő nem adhatja ki az érzelmeit ilyen gyorsan, kell a férfiaknak egy kis időt hagyni, hogy küzdhessenek értünk, egy kapcsolatba mindig kell egy kis izgalmat is vinni; azt hiszem, megértette.

Esti párbeszéd, miután megmutattam az uramnak is a fotókat.
Z: Hmmm......................................hmmm
Én: Na??? Cukik, nem?
Z: Mondd, és mennyi idős a fiatalember?
Én: 3 hónappal idősebb, pont illik hozzá!
Z: És a lányom hagyta?
Én: Aha, aha, igazi szájra puszi. Gyönyörű ez a kissrác, nem?!
Z: Hmmm, nem is tudom.
Nem firtattam tovább a dolgot, még a végén megkérdezte volna, hogy mondd, a fiatalember miből szándékozik eltartani a lányomat, ha jól sejtem még a szüleivel él... Ösztönöm azt súgja, lesz ne mulass a fiúknak :-)

Ma délelőttre meghívásunk volt újra Jonhoz egy kis játékra, amely meghívásnak nagy örömmel tettünk eleget. Ennél jobb társaságot kívánni sem lehet magunknak. Nóri már mondogatja is, hogy Dzso és Edi, egyszóval ő is nagyon lelkes volt.
Jót játszottak együtt, gyakorolták a nemi szerepeket Jon igazi, irányító pasi módjára ping-pong labdát lőtt ki, Nóri meg szorgos asszonykát eljátszva elszaladt értük és visszavitte Jonnak. Néha azért civakodtak is egyett, hogy ki ül be előbb az autóba vagy ki nyomkodja a játék szintit, de igazán idilli és harmonikus kapcsolat bontakozott ki köztük.

Aztán ma elcsattant az első csók is. 
Olyan igazi szájra puszi lassan, finoman, majd Jon megitatta Nórit a teájából és Nóri meg viszonzásképpen megetette szőlőszemekkel. Nagyon édesek voltak.
De azért az elgondolkoztat, hogy nem kezdik-e kicsit korán? Vagy tényleg ilyen érettek a mai gyerekek?

Na, ez az a téma, amiről azt hittem, hogy kimarad a mi életünkből.
Ugye korábban azon aggodalmaskodtam, hogy egyáltalán lesz-e valaha foga ennek a lánynak, aztán mire már minden kortársa fogat villantott rég, végre Nórának is beindult. Ráadásul úgy, hogy észre se vettük, egy-egy kiáltással jelezte, mikor az ínyt áttörte és slussz, ennyi.
Nem is értettem, mi ez a folyamatos para, hogy fogzás így meg úgy, gyerek nyűgös, sír ...

Aztán nemrég Nóra egyik pillanatról a másikra belázasodott, és mikor a belladonna sem vitte le a lázát, illetve semmi más jele sem volt a takonykórnak, már kezdtem gyanakodni, hogy ez valami más lesz. Isteni sugallatra adtam neki a fogzásra való chamomilla homeós szert és a lázát is egyből levitte. 2-3 napig ezzel játszadoztunk, aztán láz el, a rágófogak meg ki, ráadásul egyszerre 4. Most van 8 kis fog és 4 rágó (de hátsóak, így 4 luk is van a kisfogak mellett), próbáltam már fotózni, de eddig nem sikerült. Pedig cukin néznek ki, majd elcsípek egy jó hisztit, azt óriási szájjal tudja művelni.

Szóval ezeket a rágófogakat mi is megsínylettük, ezt a fogzás mizériát nem lehet elkerülni. Viszont azóta vidámság van, és nagy lendülettel rág a gyermek, újabb kedvenc a pupa (azaz a ropi).
 A képen pedig egy újabb darabja a másét felpróbálom sorozatnak, csak itt éppen Ádám szemüvege van terítéken...

Csak nekem fránya, mert a bili és Nóra igen jó barátságot kötöttek az elmúlt néhány napban.
A nagymamák folyamatosan nyüstöltek már egy ideje, hogy mikor akarom elkezdeni a biliztetést. Anyukám már a nyáron megvetette velem és azóta is minden héten minimum egyszer rákérdezett, na mikor kezditek már? hol a bili? és a társai, nekem pedig az egyik fülemen ki, a másikon be, és hallani sem akartam a biliről (egyáltalán nem gondolom, hogy olyan fontos minél hamarabb szobatisztaságra nevelni a gyereket, különben is a nagyokosok szerint 18 hónapos kor előtt a záróizmok még nem fejlődtek ki).
Mígnem egyik nap Kati mama fejébe vette, hogy na, akkor kezdődik a biliztetés. A Nórinak pedig bejött. Elsőre üres maradt, de következő alkalmakkor már pisilt bele (állítólag, de elhiszem). Én is ráültettem néhányszor, de nem történt semmi, azóta újra hanyagolom a témát. Különben is ennek valami rendszert kell majd kitalálni, mert rendszerint evés után telik meg a pelenka, de etetés alatt már csak nem ültetem bilire, az kissé morbid lenne.
Viszont valahogy a mamák kedve is alábbhagyott, legalábbis azzal érvelnek, hogy túl hideg van ahhoz, hogy levetkőztetve trónoljon a gyerek. Szerintem megunták, de legalább nem rágják a fülemet. Jó kis nyári projekt marad majd nekünk, akkorra már közelít a 2-höz meg meleg is lesz...
Nóri viszont nagyon megszerette a bilit, így néha azon kapom, hogy kicsempészi a fürdőszobából, ráül ruhástul és közben mondja, hogy tü-tü-tü és próbálja hajtani a lábával, mint a kisautóját, vagy csak egyszerűen sétáltatja a lakásban.

Barátkoznak.