Egy liba és egy malac

A mai napon 1 hónapos a kis malackám, akinek az eddigi tudományát röviden összefoglalom (igaz, hosszan nem is tudnám).

Talán nem kiabálom el, ha most már elárulom, hogy a fiatalember jó alvó. Alszik, hason, háton, oldalt, napközben és éjszaka (napközben kevesebbet, de este 9 utántól kb. reggel 6-ig 10 napos korától, így bízom benne, hogy már nem rontom el). Eddig még a hasa sem fájt, de ez tudom, ez bármikor beüthet.

Mohón eszik, néha annyira, hogy félrenyel és köhögve fuldoklik, mondjuk ez nem vicces. Ha eszébe jut, hogy éhes, először jelzi, hogy e-e-e, ami annyit jelent, hogy anya, kajaidő, aztán ha nem termek ott 1 percen belül, rázendít a nem hallod, mindjártéhenhalok sírásra. 
Kedvenc időtöltése pedig az, ha kényeztetik a nők. Velem kenguruzik, barátnők hada lelkesen rázza a popóját, nővére pedig hízeleg neki. Viszonzásul - ha szerencsés a hölgy illető - kap egy mosolyvillantást.

Itt éppen tűri, hogy puszilgatják...
... majd rezignált arccal veszi tudomásul, hogy ölelgetik, aztán néha egy-egy pillanatra elfelejti a férfias keménységet és olyankor hálás pillantást vet az ölelő kar tulajdonosára.

Nem, nem azért, mert hajnalban kelhetek etetni... És nem is azért, mert egy normális ruhát sem tudok felvenni, mivel a sátortető méretű szoptatós melltartók minden alól kikandikálnak, és egy percre sem érezheti magát az ember csinosnak... És még csak azért sem, hogy a nap fénypontja az legyen, mikor félórára kiszabadulok itthonról, a szoptatás-fejés-pelenkázás körforgalomból egy DM vásárlásra, és dumcsizhatok 3 szót a pénztárossal...

Hanem azért, mert amikor meglátok egy ilyen képet, megrohamoz a vágy, hogy agyonpuszilgassam a kis malackámat!

Határozottan más egy fiúgyermek.
Már a megérkezésnél elsütötte a klasszikus poént, vagyis épphogy letekerték a nyakáról a köldökzsinórt, ő örömét azzal fejezte ki, hogy körbepisilte a körülötte ténykedő hölgytársaságot, aztán a méréskor és öltöztetéskor oda is pakolt egyet. Na, ezt annyiban cifrázza még idehaza, hogy jó érzékkel kivárja a fürdetést, kenegetést, öltöztetést és mikor éppen dicsérem, hogy milyen szép és illatos legény lett belőle az éjszakai alváshoz, egy óriásit ereszt a pelenkába (10-ből 5x tuti). Ez biztos olyan férfias móka, amit mi nők nem tudunk megérteni, sőt engem kifejezetten bosszant, legszívesebben a kádba nyomnám vissza az ifjú embert, de helyette újra fényesre suvickolom az uraság popóját.

Másik férfias ismérve, hogy nem eszik, hanem zabál, és közben elismerően röfög vagy éppen nyikorog, majd ha végzett - vagy épp még evés alatt - jókat eresztget a pelenkába is. Miután ájultra ette magát, ilyen képet vág ... merthogy az 5. napon már 110 grammot szopott és 100-nál alább azóta sem adja. Szerintem méltán érdemelte ki a családban a malac nevet. Ráadásul a kis malacomnak olyan konnektor orra van, hogy ingerenciám támad a magnót csatlakoztatni.

Aztán mikor úgy érzi, hogy kicsit hízelegnie kell a klán női tagjainak, akkor beveti sármos brúszvilliszes mosolyát (hallod, Nelli? szerintem ezt neked tanulta be), amit véletlenül sikerült lekapnom (ne tudjátok meg, mennyit vadásztam rá, szinte a fülemre akasztottam a gépem, hogy egy pillanatról se maradhassak le)...

És persze a mi kis emberünk sem maradhat ki a férfiak egyik kedvenc tréfájából, a bicepszméregetésből (nem ismertem még pasit, aki ne tudta volna a bicepsze körfogatát :-)) úgy látszik, ez alól már a fiam sem kivétel. Szerencséje az is, hogy most pont kapóra jön a kánikula a diszkrét magamutogatáshoz.

Egy szó mint száz, pasi ez a javából :-)

Ha tudtok Hófehérke és a hét törpe szereplőválogatásról, akkor kérlek, szóljatok, mert megvan az ideális Kuka jelöltem!

Örömmel tudatom, hogy 2011. július 27-én megszületett ifj. Borics Zoltán Ferenc!

Paraméterei a következőek voltak: 3.880 gr, 58 cm, bicepsz 12 cm.

Amit a fiatalemberről máris tudni lehet, hogy igen praktikusan gondolkodik, mivel úgy döntött, hogy az unokatestvérével egy napon és helyen születik meg, ezzel is megkönnyítve a család és a barátok életét, egyszerre lehet őket látogatni. Nem mellékesen, így a sógornőmmel esténként fergeteges pezsgős bulikat tartottunk megvitattuk, kinek hol fáj, mennyire tudunk mozogni és mi újság a nagy dolgokkal.

A rend kedvéért bemutatom Tóth Mátyás Mórt, az unokatesót (3100gr, 54cm, bicepsz méret ismeretlen) is, aki néhány órával megelőzte Zoltánt ugyan, de egyben  életre szóló cinkostársi viszonyt kötöttek:

Nóra kisasszony is nagyon örült a tesónak, mindenki tanácsára hozott neki egy Bogyó és Babóca társasjátékot, amitől teljesen oda-vissza volt, de egy pillanatra gyanút foghatott a lelkem, mert megkérdezte, hogy Anya, ezt az ajándékot ki csomagolta be? :-)
És persze most ő is babázik egyfolytában, meg körülöttünk sertepertél, feladatokat kap. Az egyik ilyen, hogy fürdetésnél mindig ő  mossa a babalábakat. Aztán kitalál magának is dolgokat, például a lefektetésnél verseny van, hogy Zolika vagy ő issza-e meg gyorsabban a tejcijét és véletlenül mindig Nóra győz.

Én pedig 2 gyermekes anyukává avanzsáltam időközben, ami hát finoman szólva is, kissé rumlis. Talán majd én is belejövök ...

Volt farsang az oviban (persze nem tegnap ... khmm). Az első farsangja a kisasszonynak. Gondoltam, demokratikus leszek és megkérdezem, mégis minek szeretne öltözni. Hezitálás nélkül rávágta, hogy tündérpillangó, majd lélegzetvétel nélkül folytatta, hogy milyen menetfelszereléssel jár a tündérpillangóság (tündérrózsaszínű ruha, szárnyak, varázspálca).
Aztán eljött a nagy nap, reggel még virágokat is pingáltam a tündér pofijára, szigorúan csillámokkal, ettől Nóra határtalanul boldog lett és szinte repült reggel az oviig.
Persze én is kíváncsi voltam, mit találok majd az oviban, így bekukucskáltam az ajtón, hogy megszemléljem a cuki kis pisiseket, élvezték ezerrel a jelmezeket. Volt oroszlán (éppen a képen oson), tündér, tehénke, tündér, pókember meg tündér stb. meg tündér. Szóval abszolút tündérdominancia volt. Mesélték, hogy még a tehénke is szárnyakért sírt, így végül belőle is bocipillangó lett.

Ha pedig megkérdezem Nórát, hogy jövőre mi szeretne lenni a farsangon, simán rávágja, hogy tündérpillangó.

Tudni kell a kisasszonyról, hogy nagyon kedveli az ovit, de ha lehet, szívesen megússza az ebéd utáni ott alvást, ezért képes minden reggel rákérdezni, hogy ott alszik-e. A következő párbeszéd zajlott le tegnap reggel:

Nóra: - Anyaaa, most bent alszom az oviban???

Anya: -Igen, ma bent alszol ebéd után.

Nóra: De anyaa, a ma az a most?

:-)

Régóta tartozom ezzel videóval, amit nyár végén vettem még fel, hogy megörökítsem, milyen szépen mondja Nóri az rrr hangot. Nem is tűnt fel, hogy minden hangot rendben ejt ki a gyerek, egészen az óvodakezdésig, ahol először vettem észre, hogy a kis társai vagy selypítenek, vagy pöszék vagy éppen az r hanggal gyűlik meg a bajuk. Szóval, ezt pozitívumként könyvelhetem el, hogy a lányom tisztán beszél. A szókincsét már kevésbé dicsérhetem, mivel nagyon rákapott az utóbbi időben, hogy úgy beszél, mintha kapanyél lógna ki a szájából, a kérdéseimre az az egyszerű válasz jön, hogy aha, vagy hö. De ha ő kérdez, akkor a mondatokat is sokszor azzal az összegzéssel zárja, hogy hö. Elég kiábrándító.

Viszont itt ez a videó, amit nagyon imádok, mert még rajta van az az igazi, önfeledt babakacagás, valamint bedobja magát Blaha Lujzaként is és előad egy kis sértődéses, kutyaszemmel néző jelenetet, végül pedig jön az elmaradhatatlan "megnézhetem" ....

Ha most jó fej lennék, akkor azt írnám, hogy elképesztő gyerekem van, már 3 évesen olyan ügyesen koncentrál dolgokra, mindent igyekszik magába szívni és megfigyeli a legapróbb részleteket is.
Csakhogy én rossz fej vagyok, és kiakadok azon, hogy újabban hiába beszélek hozzá, egyszerűen rám se bagózik. Jó, jó, tudom, hogy ez nem egy nagy cucc, ilyet bármelyik gyerek tud, de könyörgöm, azért mégsem egy kiskamaszról van szó, ha 3 éves korában 3-szor kell elmondanom dolgokat, akkor mi lesz később?! Már komolyan elgondolkoztam azon is, hogy esetleg a hallásával van baj. Persze csináltam egy tesztet, suttogva megkérdeztem, szeretnél egy kicsi nyalókát? Természetesen egyből jött a válasz, hogy aha! Szóval, a hallásával nincs egyelőre komolyabb baj.
Ráadásul azért is sántít ez az egész ügy, mert mi, nők állítólag több dologra is tudunk egyszerre figyelni, én például simán tudok telefonálni, tévét nézni és közben kötni (volt egyszer egy telefonálós - autóvezetős verzióm is, de az nem jött be, Dóri tudna arról többet mesélni, ő volt a vonal másik végén :-). Na, a lányom ha rajzfilmet néz, rajzol vagy "olvas", akkor megszűnik körülötte a világ. Mondjuk, ilyenkor én is takarékra veszem magam, de mostanában már a normál élethelyzetekben is úgy kikapcsolja magát, hogy robbantani kellene, ha fel akarnám hívni magamra a figyelmet. A helyzet úgy tud még fokozódni, ha nem egyedül van, hanem a hasonszőrűvel, esetleg a Jonnal vagy a Blankával.
Mondjuk, a családban (persze Azuram ágán) ez nem egyedi eset, mert anyósom híres sztorija az, mikor reggel kérdezett valamit a gyermekem apjától, ő meg spontán megadta a választ este, mikor anyós azt sem értette már, hogy miről beszél, aztán összeállt a kép ...

És itt - egy még sajnos aktuális - havas kép a drága, jó hallású lányról.

Egy kis műhelytitokkal kezdeném a mai posztot. Az van, hogy esküdöztem magamnak, hogy ezentúl újra rendesen, szorgalmasan írom a bejegyzéseket, vagyis nagy elhatározásokban voltam (nem mondom, hogy külső nyomást nem kaptam :-)) mikor is a teljes admin felületemről eltűntek a szerkesztői ikonok, kvázi a címen kívül egy mukkot sem tudtam leírni. Gondoltam, hogy nem túl vidám címekben közölni a közlendőt, így írtam gyorsan a rendszergazdának, aki közölte, hogy töröljem a böngésző cache-t. Na kösz! Még szerencse, hogy van gugli, már majdnem írtam Silaynnak, mivel ő a nagy megfejtőm, de rábukkantam és végig csináltam a feladatot, de semmi. Viszont rájöttem, hogy ha a böngészővel lehet baj (még szerencse, hogy ezt a szót ismerem), akkor áttérek a mozzillára az explorer helyett és lássatok csodát, újra tudok írni. Azért most nagyon büszke vagyok magamra. (Ha valaki mégis tud valami okosat a cache-ről akkor kérlek ne titkoljátok, köszi.)

És akkor visszatérve a lényegre. Először is nagyon köszönöm az ilyen-olyan csatornákon érkező gratulációkat, jelentem kiskrapekkal továbbra is minden rendben és hamarosan róla is fogok írni, de most a Nóriról. 

Mióta óvodába jár a kisasszony, elkezdte nekem mondogatni, hogy ő is szeretne copfokat. Hát ez több szempontból sem tűnt nekem jó ötletnek. Egyrészt, mint már többször is írtam, izzad mint a ló. Nincs mit szépíteni, még télen is képes magát csuromvizes fejűre izzasztani, ha éppen egy picivel melegebb van a lefekvésnél. Ilyenkor gyors hajszárítózással lépek közbe (és csak abban reménykedhetek, hogy talán majd kinövi). Másrészt pedig tüsire vágtuk nyáron a haját, így nem sok esélyt láttam arra, hogy valaha abból copfok lesznek. Aztán megadtam magam és a hétvégén próbafrizurát csináltunk. Íme az eredmény:
Azóta természetesen napi rutinná vált reggel a copf formázás. Viszont az óvónők annyira aranyosak, hogy a délutáni alvás után is mindig megfésülgetik a csutkákat (nagymama szerint antennákat). Hát igen, kezd csajosodni?!

Engedjétek meg, hogy utólag is boldog új évet kívánjak mindenkinek!

És a végére a Nóráról friss felvétel, ahogy éppen a külön vélemény című film castingjára készül.

A kisasszonynak igen komoly elképzelései vannak a jövőjét illetően. Erre úgy derült fény, hogy véletlenül elcsíptem azurammal folytatott párbeszédét. Éppen fejjel lefelé lógatta a vállán, mikor Nóra megszólalt:
N: - Ne, apaaa, nem akarok lógni!
Z: - Hogy leszel így űrhajós, lányom?!
N: - Neeem akarok űrhajós lenni!
Z: - Hát akkor mi leszel, ha nagy leszel?
N: - Katica.

Ennyi. Ehhez már nem lehet mit hozzáfűzni.

Egyébként pedig vírusos torokgyulladást heverünk ki éppen, feltehetően a hétvégi tropicarium látogatásunk nem tett jót, mert utána mindenki lebetegedett. És ez azért is rossz, mert Nórit nem tudtam oviba vinni, én pedig múlt hét óta már újra dolgozom, így kissé bajosra sikerült ez a hét, de szerencsére a mi családunkban két szupernagyi is van, sőt szuperpapi is, így nincs lehetetlen.

Annyira bírom, hogy amikor Nóra rajzol, mindig komplett sztorikat gyárt hozzá, hogy éppen mit látunk a képen és tulajdonképpen néhány esettől eltekintve, egy kukkot sem láttam az elmondottakból a papíron. Ezidáig. Mert mostanra egész jól körvonalazódnak a dolgok. Ez itt például a pont-pont vesszőcske Nóra módra:

Szerintem lejön. Van feje, nem is kicsi (úgy a családunkhoz illő méret), az arc nyilvánvaló és azok a rakéták alul, a lábak, és mint látható törökbasánk éppen repülni készül.

Aztán itt ez a csiga és az állítólagos kisvakond éppen akcióban, de szerintem az is egy laza pont-pont vesszőcske volt.

Szinte naponta ontja magából a kisasszony a beszólásokat, de ez a ma reggeli nagyon jól is esett ...

Nóri: - Anyaaa, hol a cicám?
Én: - Melyik cicád? 
Nóri: - A szürke cicám.
Én: - Melyik szürke cicád? (merthogy egy van, de az éppen a kezében volt, így nem azt kereste feltehetően)
Nóri: - Tudod, az, amelyiknek olyan formás, okos kis buksija van, mint neked!
Na, itt kifeküdtem. És nyilván ezt mi szoktuk neki mondani, így nem kellene magamra venni a dicséretet, de azért mégis olyan jól esett, hogy a lányom szerint rendben van a fejem.
Egyébként pedig a fehér alvómacskáját kereste, ami a lába mellett feküdt, no komment ...

avagy vannak még félreértések a kommunikációnkban.

Nóra: - Mit csinál apa?
Én: - Kiment a mosdóba.
Nóra: - De mit csinááál?
Én: - Pisil. (gondoltam, leegyszerűsítem a dolgokat)
Nóra: De anyaaa, apa nem pisil a mosdóba! (közli velem felháborodottan)

Még nem is tudja, mennyire rátapintott egy lényeges pontra, hö-hö (persze én csak hallomásból ...)

Kaptam már hideget-meleget, amiért régóta nem írtam, ráadásul teljesen jogosan, mert ugye hivatkozhatnék arra, hogy nem volt időm (ami előfordult valóban) de arra is, hogy lusta dög voltam. Szóval, elnézést mindenkitől hanyagságomért, és íme Nóra sztorija az ovival.

Szülinapja után, 27-én hétfőn vittem nagy lelkesen először, nyilván, az én lelkesedésemet nem kell magyaráznom, de Nóráén még én is meglepődtem, pláne azon, hogy ez a mai napig is tart. Szeret oviba járni, most már kijelenthetem! Habár annyi csavar van a dologban, hogy rendszeres kényszerszüneteink voltak a drágalátos vírusok miatt, így abszolút hoztuk a papírformát, 1 hét ovi, 1 hét betegség ritmikus változásához igazodva.
Amit viszont nem szeret az oviban, hogy délután ott is kell aludni. Néhány nap után ezt úgy próbálta a tudtomra adni, hogy felajánlotta, megmutatja, melyik is az ő ágya, aztán gyorsan közölte, hogy akkor pakolhatom is az ágyneműket, mert erre már nem lesz szüksége többet. Ravasz. Aztán persze beszéltem a fejével, de azóta is mindig bepróbálkozik, most is pedzegette reggel, amikor mentünk az oviba, hogy ugye akkor nem kell ott aludni ... Szegénykém.

Amit pedig én nem szeretek, hogy kiderült, el-eljár a keze a drágámnak. Már a legelső nap azzal fogadott az óvónő, hogy hát Nóri megruházott néhány gyereket. Másnap már a küszöb alatt kúsztam be érte és igyekeztem minél inkább láthatatlan maradni. A helyzet azóta javult, de nem szűnt meg, néha elkap egy-egy gyereket és felpofozza. Persze, hogy próbálok vele beszélni és megértetni, hogy nem így kell kezelni a problémás ügyeket. Mindenesetre én nem szívesen járnék vele egy csoportba. Valakinek valami nevelési ötlete?!

Az oviról pedig csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Nagyon szimpatikusak továbbra is az óvónénik, rengeteget foglalkoznak velük, szinte minden nap készítenek valami meglepit, sokat vannak az udvaron és isteni a kaja. Néha a lányomnak akkora volt a pocakja ebéd után, mintha egy kisebb hordót nyelt volna le desszertnek (ezt akkor láttam, mikor a köhögések miatt nem altattam az oviban).
És itt a sajátkészítésű sünis kép az ovisról:

A képről jutott eszembe, hogy azt is nagyon bírom ebben az óvodás létben, hogy a lányom egyre önállóbb lett (és ez nem az én érdemem). Például önállóan vetkőzik, öltözik és a cipőjét is felhúzza (amint az az álló képen is látszik, igaz néha kacsalábra sikerül).
De vannak ám rossz hozadékok is, eddig kettőt fedeztem fel. Az egyik, hogy elkezdett köpködni, amit eddig soha nem csinált, és azért vagyok benne biztos, hogy az oviban tanulta, mert vele egy időben a Jon is rázendített a köpködésre. Mondjuk egymást is simán beterítik, én meg rosszul vagyok, hogy a két törpe mennyire gusztustalan.
Aztán a másik az aházás. Kérdezek valamit, erre odaböki nekem, hogy "aha". Habár még mindig jobb, mintha káromkodásokat szedne fel.

Szóval gyúrjuk az ovit, a héten lesz szülői is, kíváncsian várom.

múlt 26-án! Még belegondolni is furcsa, hogy van egy nagy cula, 3 éves, ráadásul már óvodás lányom (de erről írok még).
Először a statisztikák: 98-100 cm magas (attól függően, hogy ki és hogyan méri, szóval méteres gyerek) 14,7 kg ebéd után és trikóban. (Én állítólag 6 évesen voltam 15 kg, így gondolom most már nem kell lesoványozni a lányt. Jó kis húsnyúl lett belőle.) 24-es láb (ami úgy tűnik, 40-ig úristeeen meg sem akar állni). Én nem tudom, más is így van-e, de nekem az az érzésem, hogy állandóan cipőket keresek és vásárolok, amint végre van otthoni szandi, rohangálós cipő, szép cipő, már vehetem is az új garnitúrát, mert nő a lába, mint a bolondgomba.

A szülinapot pedig jól megünnepeltük, simán mondhatom kis csúsztatással, hogy 3 napig tartott a mulatság, mert volt egy gyerekzsúr rengeteg gyerekkel, bűvésszel, nyúllal, galambbal, arcfestéssel, őrjöngéssel, töréssel-zúzással. És egy sokkal nyugodtabb, de hasonlóan jó hangulatú családi délutánnal. Sajnos nem készült sok fotó, mert nem tudok egyszerre háziasszonykodni, mindenkivel dumcsizni, etetni és fotózni, így most a fotók látták a kárát, de íme egy pillanatkép,
ahol láthatóan lufiőrület van és várakozás a bűvészre. Elöl az ünnepelt rózsaszín cica, az új tündér jelmez ruhájában (amit azóta is mindennap fel kell próbálni).

És ez pedig az egyetlen értékelhető tortás képünk. Természetesen katica tortával, mert tavaly nagy szerelembe esett Nóra a katica tortával, így idén is azt kapott. Ráadásul mind a két ünnepnap, mert hiába próbáltam győzködni (még a cukiba is elvittem magammal), hogy a másik torta legyen mondjuk süni vagy virág vagy akármi, nem tágított a katicától, így az eladóval egymásra néztünk és gyorsan beírta: 2 katica torta rendel.
Azt mondanom sem kell, hogy szólt, jövőre is ilyet szeretne.

Kapott rengeteg jó kis ajándékot, amit most lassanként szedegetünk elő játszás, olvasás, vagy felpróbálás céljából.
A lány illedelmességéről csak annyit, hogy mikor kezdte szokni a helyzetet, hogy ő az ünnepelt és egy vendég belépett az ajtón, odaszaladt, kikapta a zacsit a kezéből, köszi felkiáltással. Mit tesz a rutin hö-hö.

Igazából az esküvőnk napján döbbentem rá, hogy nem pusztán egy férjet és bónuszként férjjel együtt egy szuper családot (ami ugye nem kis mázli, és ez most nem rejtett nyalizás, mert senki nem olvassa a blogot), hanem egy igazi nótáskedvű famíliát is kaptam. Az Urak hajnal 3-ig nótáztak az esküvőnkön és azóta is csak ámulok-bámulok, hogy családi eseményen isteni hangulatban vigadnak és fújják az összes nótát. Ki kell emelnem a család kalocsai részét, mert ők viszik a prímet. Marci sógornak és Menyhértnek külön nótás könyvük van (nem kispályás, jó vaskos könyv), ami bulikban szertartásosan előkerül az elfogyasztott alkohol és eltelt idő függvényében.

Így már meg sem lepődtem (írhatnám, de nem írom, mert leesett az állam), mikor a kisasszony lenyomta nekem a sárga a csikó sárga ... című dalt, amit Azuram tanított neki nagy titokban. Most a lányom tanít engem, így legalább lassan felzárkózom a családi vonalhoz. A bökkenő csak az, hogy a drága uramnak borzasztó hamis hangja van (amit persze ő nem hisz el, meg van győződve róla, hogy mennyire jól énekel), így sajnos a dallamot nem sikerült Nórának megtanítani és még nekem sem sikerült kisilabizálnom. Majd adandó alkalommal Marci sógortól leckét veszek, hogy ne csak a hamis verziót ismerjem...

Az egész úgy kezdődött, hogy vettem egy Noddys magazint. Csak azért, mert volt hozzá egy Noddys vekker és egy összerakhatós pálya, amin golyókat lehet legurítani, persze műanyag vacak mind a kettő, de ötletes. Be is jött, Nóra imádja őket és azóta az óra a mindene, amiről nagy cselesen tanuljuk a számokat és tulajdonképpen egy-egy tévesztést leszámítva fel is ismeri őket. Minap szintén nézegettük a számokat, amikor Nóra egyszer csak rámutat a 10-re, 11-re majd a 12-re és megjezi, hogy nekik van barátjuk, szegény 1-es ő olyan egyedül van, neki nincs barátja. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, annyira cuki volt.

Ez pedig a kedvenc nyári fotóm és kivételesen még én is tetszem magamnak (hö-hö):

Amint belépek a fürdőszobába, Nóra megjelenik. Amint a tükör előtt ügyködök valamit, Nóra utánozza.
Reggel kenegettem az arcomat krémmel (amit utálok, így ritkán teszem), Nóra gyorsan kért a krémemből és ő is kenegette magát. Én épp arról áradoztam, hogy milyen jól beszívja a bőröm a krémet, mire Nóra elkezdte mondani, hogy milyen jól beszívja a bőrömet! Még szerencse, hogy maradt arca és nem szippantotta fel az egészet a krém.

B. Nóra anyukája úgy gondolta, hogy itt az ideje a nagybetűs életbe lépést (értsd óvoda) egy balettórával is tetézni. Szigorúan heti 1x. B. Nóra anyukája eltántoríthatatlanul hisz abban, hogy lánya megállja helyét a piruettek világában, holott B. Nóra nagymamái rendületlenül állítják, hogy 1. a lány robusztus, olyan mint egy tank (anyós) 2. csámpás rozi (drága anyuka). Szóval, nincs egyöntetű vélemény a családban, így anyuka dacolva mindennel és mindenkivel, elvitte az első balettórára.

A próbaóra tanulsága, hogy a lány nagyon rendesen figyelt végig, mindig az első sorban feszített, tehát a lelkesedés megvan. Azonban a gyakorlatok kivitelezésével finoman szólva volt némi nehézsége. Az óra vége felé volt egy olyan feladat, hogy a zene alatt rohangálhattak, majd mikor zene leállt, meg kellett állni a megadott pózban (második videó). Na, Nórának már a megállással is meggyűlt a baja, végig benne volt a boogie a lábában, a pózt meg simán elfelejtette mindig. Arról nem is beszélve, hogy még akkor is ugrabugrált, mikor mindenki szépen pihengetett (első fotó). Lényeg a lelkesedés. Ráadásul tegnap ébredés után B. Nóra követelte, hogy balettosra akar menni.

Még van óvodás torna is, amit ki fogunk próbálni a héten, aztán eldől, melyik fekszik jobban a lánynak.

Viszont ezek az ugri-bugri kis pisisek, annyira cukik és zabálnivalóak voltak, meg annyit csámpáztak, bénáztak és hülyeségeket bekiabáltak, hogy anyóssal szétröhögtük magunkat.

Nóra feltehetően megnézte titokban a Picasso kalandjai című filmet, mert álcázási módszerei nagyon hasonlatosak. Gyanútlanul jöttem ki reggel a fürdőszobából, erre ő
 

Hétvégén a lőrinci búcsúban találtunk egy kiscicát. (Csak én hívom búcsúnak, mert igazából az általam nem ismert görög önkormányzat rendezvénye volt jé, hogy mik vannak ordibáló bemondóval, amatőr zenekarral, akik mind a húsz, színpad körül tolongó embert megénekeltették, kirakodó vásárral, azaz szórólapos, arcfestő, mézárus és valami kalaposféle. Na meg a lufis, ami pont akkor zárt be, miután Nóri véleltlenül elengedte a héliumos lufiját a kertben. Ennyi.) Mindenesetre én hazavittem újra egy cicát, görög-e nem tudom, mert egy fia görögöt sem láttam sehol. Viszont ez a cica egész nap csak nyávogott, valahogy így:
 

Hát igen, ez a kis majom, akarom írni, cica, kitalálta, hogy ő akkor ott és most cica sminket kér. Hiába magyaráztam, hogy kígyózik a sor, rendíthetetlenül kivártuk az előttünk álló másik 4 cicát, pillangót, tigrist és mittudoménmármit, majd mozdulatlanul végigülte az arcfestést, lemeózta tükörben az eredményt, végül megköszönte és távozott. Onnantól kezdve végig nyávogva közölte velünk a mondandóját és egy pillanatra sem lehetett kizökkenteni a szerepéből.
 

Az orra kérem nem taknyos, csak csillámporos. Ez a macskatrend.
A táplálkozási szokása is elég különös, de lehet, hogy én maradtam le valami újdonságról, és igenis főzeléket esznek a macskák manapság.

Megvolt a kijelölt 3 beszoktatós napunk az oviban. Magamtól nem nevezném beszoktatásnak, sokkal inkább ismerkedésfélének. Valljuk be, igazából mély vízbe dobjuk a kis ovisainkat.

Az első nap, mivel még jó idő volt, a gyerekek kint őrjöngtek az udvaron, az anyukák meg vagy ücsörögtek vagy együtt duruzsoltak itt-ott (kivéve minket az Edinával, mert mi végig nyihogtunk), pont úgy, mint a játszótéren, amiből szerintem Nóra annyit fogott fel, hogy jé, ez egy új játszótér, amit nevezetesen ovinak hívnak. Aztán a következő napokon betört az ősz és bent ragadtunk a teremben, ahol csak lapjával lehetett elférni, a szülők, gyerekek együtt tolongtak. Ez meg valamiféle játszóháznak tűnhetett neki, amit mellesleg eléggé bír, így a harmadik napon már magától kérdezte, hogy mikor megyünk az oviba. Ez azt jelenti, hogy tetszett neki, jól érezte magát, de egyben azt is, hogy fogalma sincs szegénynek, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész. Jön majd a döbbenet a hó végén. Habár úgy látom, hogy nagyon jól feltalálja magát idegen környezetben, idegen emberek között is, nem lesz igazán gond vele. Az első héten. Miután leesik neki a tantusz, hogy ő innentől kezdve azon a helyen van hagyva, tuti tiltakozásba kezd ... majd meglátjuk. Most 4 hét kényszerszünet, aztán indul élesben.

A képek arról tanúskodnak - amit egyébként sejtettünk is - amint Nóra és Jon hol együtt, hol külön szorgoskodnak az oviban, de csak és kizárólag egymás látótávolságán belül. 
(Hjaj, igazi szerelem! gondolta magában Danielle Steel.) Mind a ketten totálisan le voltak nyűgözve a sok játéktól. Jon rávetette magát az autókra, míg Nóri a babaházból rohangált ki-be egy babával a kezében, ha nem látom, el sem hiszem, hogy mennyire a nemi szerepek szerint működtek, egészen addig, míg az udvaron beindult a motoros kavalkád. Volt olyan, amikor kb. 10-en egyszerre rótták a köröket (ebből két lány, az enyém és a Hanna), képzelhetitek, tiszta adrenalin sokkot kaptak. 
Aztán valahogy egymásra találtak a Hannával (akinek az anyukájával meg mi dumcsizgattunk) és pénteken ő lett a legjobb barátnője, hi-hi.

Na, és volt még egy számomra meglepő dolog. Az udvaron van egy játék, igazából nem tudom, mire használják, de mi labdákat dobtunk bele. Nem egyszerű, mert bele kell találni, aztán valamelyik oldalán kipottyan a labda, ha ügyes voltál. Hát ez nem mindig sikerült a kisasszonynak, kb. 10-ből 6x. Erre ő olyan hisztériás rohamot kapott, hogy anyaaa nem sikerül, nem tudooom!!! Mondtam neki ez természetes, nem mehet be minden labda és nagyon ügyesen csinálja. Erre, ő akajom, nem megy, utálom ... Cicuka, akkor hagyd abba ... Erre ő sírt és üvöltötte, hogy neeeem, akkor próbálkozz, javasoltam, és ő meg nyomta, nyomta eszeveszetten és nem adta fel. Azért örülök, hogy nem tébolyult be ettől teljesen, mert úgy tűnt. Edinával aztán jót röhögtünk, mert simán magamra ismertem, no meg Azuramra ezt bármelyikünktől örökölhette, nem is igazán szeretek leülni Azurammal társasozni (jó kis scrabble partik, ábrándozott anyuka), mert egyikünk sem tud veszíteni, de legalábbis a késeket jól el kell pakolnom előtte.

Még azt meg kell említenem, hogy az óvónénik nagyon kitettek magukért, mindent megmutattak, elmagyaráztak stb. Aztán nekik is beindult a haddelhadd tegnaptól ...

Egyelőre ennyit az oviról, majd folyt. köv.

Néha úgy meglepődöm, hogy a gyerek pillanatok alatt meg tud változni.
Egyik percben még karúszókkal és úszógumiban pillarebegve kalimpál a vízben, mint aki attól retteg, hogy a sminkje elkenődik, aztán egy huszárvágással a kényes kis libából vadorzó lesz, aki a medence széléről vetődik az álláig érő mélyvízbe mindenféle segédeszköz nélkül. Persze az első ugrásnál egy újabb ősz hajszálat növesztettem, de mivel a gyerek mosolygó képpel bukkant fel a víz alól és azzal a lendülettel mászott ki újra a partra egy amorózó ugrást tervezve, az agyammal feldolgoztam, hogy akkor innentől kezdve vízibéka lett belőle.