Egy liba és egy malac

Tegnap már reggel kicsit izgatottan ébredtem, aztán ez az érzés az egész napomat átjárta.
Tegnapra terveztem az őszibarackbefőzést, hogy lekössem magam (egyébként megfigyeltem, hogy kizárólag kánikulában főzök lekvárt, a meggynél és a sárgabaracknál is isteni idő volt, tűzhely mellett duplán, de nem panaszkodom, mert imádom a hőséget), el is mentem a piacra, hazacűgöltem 5 kg barackot és mellékesen szerváltam egy lila-szürke kánikularuhát (nem lehetett ott hagyni, beugrott a táskámba, ráadásul igen jó ára volt). Van egy azonnalkipróbálniazújholmit mániám, így a ruha  gyorsan mosógépbe került és persze azt vettem fel a nagy eseményre is délután. Aztán a lekvárfőzés terv maradt csak, mert azon őröltem magam, hogy biztos nem készülnék el időre, elkésni pedig nem lehet ilyen fontos eseményről. Ahogy közeledett az időpont, egyre idegesebb voltam számomra is felfoghatatlanul. Aztán zuhany, hajmosás, smink, új ruha és irány életem első szülői értekezlete. Nyilvánvaló nekem is, hogy hülye liba vagyok, hogy ekkora feneket kerítettem a dolognak, de akkor is, valahogy belső kényszer hajtott, hogy megadjam a módját.
Persze időben megérkeztem és a kapunál egyből összefutottam egy anyukával, akit már diridongóról ismertem, ráadásul nagyon csinos volt, így az sem volt feltűnő mellette, hogy én úgy néztem ki, mint szaros pista nevenapján.
A szülői pedig innentől kezdve pont úgy zajlott, ahogy azt elképzeltem. Kicsi terem, ahol csak lapjával fértünk el a padokon és kisszékeken. Kedves bemutatkozó a vezetőtől, majd óriási mázlival kifogtuk a 2 legszimpatikusabb óvónőt, akiket időközben ki is néztem magamnak. Majd megmutatták a helyet, ahol a mókus csoport, azaz Nóráék lesznek. Hát nem is tudom, az OK, hogy pici, de hogy dohos és totál lepusztult, az kissé ijesztő volt. Láttam, hogy a többi anyuka is sokkot kapott, de én azzal nyugtattam magam, hogy örülhetek, hogy felvették a gyerekem. Egyébként pedig ez az állapot átmeneti, merthogy tavasszal lesz a teljes renoválás, mivel az épület elmozdult, így statikailag is megerősítendőnek nyilvánították (mondjuk ezzel az infóval nyitottak, csak akkor még nem tudtam, hogy az én gyerekem is a düledező részben lesz), de nyilván még nem életveszélyes, mert akkor ... na mindegy nem rágom ezen magam, ez van és kész, a lényeg, hogy ovis lesz a gyerek.
Az ovi helyzete pedig szintén pont olyan, amit sejteni lehetett, majd segítünk valahogy. Viszont gyönyörű a kertjük és a játszótér, remélem, lesz még sok napsütés, hogy kint lehessenek legalább.

Aztán az anyukák is hozták a formájukat, volt a pattogósanyuka, az értetlenanyuka, a leszaromanyuka (konkrétan aludt mögöttem), a jófejanyuka és a többi ... Aztán volt egy másik jófejanyuka, aki felvetette, hogy legalább fogjunk össze és festessük ki ezt a kócerájt, aminek én személy szerint nagyon örülnék, remélem, tényleg megszerveződik.

És végül a jel osztás. Arról már sokszor hallottam, hogy ez az a pont, mikor a szülők is ölre mennek, így nagyon vártam a showt, de elmaradt, mindenki csendesen kihúzogatott egyet a kosárból, a bibi csak az volt, hogy mire hozzánk ért kb. négyből lehetett választani, így a Nóra által hőn áhított cicáról le is maradtuk, helyette maradt a lufi (ha jól belegondolok, a fejmérete kapcsán elég találó is, hö-hö), amit legalább könnyű hímezni. Nórinak pedig óriási mosollyal adagoltam be, hogy ő lett a lufi, hurrá és így nagyon örült neki.

Hétfőn, kedden megyünk a beszoktatásra, majd szeptember 27-től oviiii!!! Így bő három hét szünet még kijutott nekünk, mivel törvény szerint csak a 26-ai születésnapja után lépheti át az ovi küszöbét az én kajla, ovis lányom.

Azt szoktuk játszani mostanság - ahol csak virág leledzik -, hogy Nóra virágot gyűjt, csakis hosszú szárral, én pedig ontom a koszorúkat magamból. Egy újabb megunhatatlan hobbi, mármint a lánynak ...

Leticia kisasszony 15-én betöltötte a 2. hónapját. Azóta rá sem lehet ismerni, szépen kigömbölyödött, figyelget mindenre és rajongótáborát óriási vigyorokkal kábítja. Így történt ez velem is, amikor végre bébiszittelhettem sógornőmék egy görbe éjszakáján (éljen a sziget!).
Kicsit izgultam, hogy mi lesz egy bébivel, emlékszem-e még a dolgokra, de igazából hamar visszajött minden, ráadásul Letti gondoskodott róla, hogy egész estés performanszban a teljes repertoárt felvonultassa, így volt kezdetben édes gügyögés, közben popó rázás, majd némi pocak gyötrelem, aztán egy megkönnyebbülést hozó óriási trotty. Mindez úgy, hogy Kriszta biztosított afelől, hogy ma már több kaka nem lesz. Na, ez 7 kendősre sikerült, bokától derékig (ezt a mértékegységet, még anyuékkal vezettük be, hogy hány kendővel sikerül eltávolítani a cuccost, Nóri abszolút rekordja a 6 volt).
Aztán bedobta a bűbáj pofit, annyira édes volt, hogy olvadoztam egy sort és le is videóztam, íme (a pelenkát csak azért emlegettem olyan sűrűn, mert épp az akció után vagyunk, és még én sem sejtettem, mi vár rám később)

Majd az új ruciban volt egy szunya, (nem, nem divatbemutatóztunk, csak szinte mindent be kellett áztatnom, ami Letti félméteres körzetén belül volt, beleértve a saját ruhámat is) aztán ébredés után egyszer csak elszakadt a cérna,

és hogy emlékeimet még jobban felfrissítse, nyomott egy félórás ordítást, azt az igazi nyelvet lebegtetős oázást. És mivel még éhes nem lehetett, a feneke tiszta volt, a hasa nem fájt, próbálkoztam különböző kényeztetésekkel, aztán ahogy jött, úgy ment is hirtelen a rosszkedv. Ekkor gyorsan fürdés, ami részéről szintén széles vigyorral és csapkodással zajlot, kaja és alvás.

Jól elvoltunk na, nem lehetett se rá, sem rám panasz :-) 

Már nagyon-nagyon itt volt az ideje, hogy Nórit kiszedjük a kiságyból. Valami biztos el van állítva az agyamban vagy simán csak lustaság, de valahogy későn eszmélek rá, hogy a gyerekem túlnőtte a dolgait. Így volt ez a fürdetőkáddal és most ugyanez történt a kisággyal is.
Alkalmanként, mikor délután elalszik, besurranok hozzá és nézegetem egy kicsit (annyira imádom, mikor békésen szunyókál, piheg az ágyban és ilyenkor még mindig felvetődik bennem a kérdés, hogy úristen, van egy lányom?! Aztán persze gyorsan átváltok meghatódottanyuka üzemmódból a napcsúcspontja üzemmódba és halálira élvezem, hogy nyugalom van) na, egy ilyen alkalommal le is fotóztam és a képet nézegetve elhatároztam, hogy azonnal kell vennünk neki egy ágyat. Pláne egy igazi óvodásnak már tényleg dukál!

Mivel viszonylag kicsi a szoba, ezért kitaláltam, hogy magasított ágyat veszünk. Ráadásul megfigyeltem, hogy ő is imád kuckózni, így alulra berendeztünk neki egy kis játszó részt asztallal székkel és kiskonyhával.

Nagyon jó lett a szoba és a kisasszonynak is nagyon tetszik. Ma reggel anyósomnak 5percenként megmutatta.

Azonban valami hiba csúszhatott a szerelésbe (azuramnál panaszt teszek este), mert reggel fél 7-kor kelt fel a bestia, átjött és ugrált a fejünkön. (Én pedig nem tudok felkelni ilyen korán, inkább maradnék a fél 8-nál.)
Szóval, még jól be kell aludnia az új ágyat, de szerintem jó kis hely lesz neki.

Ma reggel ham&eggs-et csináltam. Nem először, Nóra mégis olyan csodálkozóan nézegette és kérdezte, hogy ez most mi. (Néha pedig én csodálkozom el azon, hogy a kisasszonynak mennyire ki tudnak esni emlékek, mert ugye az oké, hogy 2 évesen fogalma sem volt, mi az a karácsony, holott 1 évesen már abszolvált egyet, de hogy a tükörtojást még mindig ne ismerje meg, az azért már több mint furcsa.) 
Szóval eszünk, és magyarázgatom, hogy pukkassza ki a sárgáját, mert akkor az kifolyik és istenien lehet bele tunkolni a kiflit (imádok a sárgájában tunkolni, legalább annyira, mint Amelie kiskanállal feltörni a creme brulee-t), aztán mikor megtesszük, Nóra rámnéz nagy mosolygós arccal és azt mondja: Anyaaa, ez egy varázstojás!
Így ettünk mi varázstojást reggelire ...

Az van, hogy egyszerűen alig jutok a géphez.
Először azért, mert a Balatonnál süttetük a hasunkat 3 napig. Isteni volt! Nóra, mint minden gyerek imádja a vizet és nem lehet kirángatni belőle. Rányomok két karúszót, a derekára jön az úszógumi, és már mehet is a pancs. Vízimádatán annyira felbuzdultam, hogy próbáltam megtanítani neki a lábtempót, de állandóan lesüllyeszti a lábát, így azt sem látni, mit csinál odalent, gondolom, nem a tempót. Addig eljutottunk viszont, hogy rájött, hogyan kell pörögni az úszógumival, illetve még haladni is tud a nagy csapkodások közepette, de azért nem egy vízi tálentum, azt belátom.

Mióta hazajöttünk, a gép továbbra is a háttérben maradt, mindenféle rohangáló, intézendő okok miatt. Habár erről jut eszembe, hogy nemrég egyik este romantikusan beszélgettünk Azurammal az erkélyen és megkérdezte, hogy tulajdonképpen mit csinálok én egész nap. Na, már a hangsúlyból éreztem, hogy hiába kezdem magyarázni, én ebből a szituból nem jöhetek ki jól. Soroltam, hogy van ugye a főzés, vásárlás, játszótér stb. Így önálló szabadidőm alig marad, csak nézett kerek szemekkel, pedig arra már nem is tértem ki, hogy van valaki, aki miatt naponta duplán kell főznöm (mert, hogy az én drága férjem olyan állatot nem eszik, aki születésekor nem látta az anyját (vö. szárnyasok, halak stb.) mi pedig igencsak kedveljük ezen általa megvetett csoportot). Jó oké, azt nem mondom, hogy nálam nincs elfoglaltabb ember a világon és olyan stresszes az életem, hogy a játszótéren szétvet az ideg (kivéve mikor Nóra egy busz elé rohanás bemutatását tervezi), de akkor is ott kell lenni, nem adhatom le a gyereket, hogy akkor pá, megyek jógázni, és igenis figyelek, hogy éppen hol pörög, csúszik, mászik, mondjuk a jó kis játszótéri pletyózást nem vetem meg, na. Szóval abbahagytam a magyarázkodást és közöltem vele, hogy tudod mit, a seggem vakarom egész nap, így ennyiben maradtunk romantikusan. Azért kíváncsi lennék, van-e olyan férj, aki meg van róla győződve, hogy minket nőket mennyire lefoglal egy gyerek. Illetve az is érdekelne, ha én ennyire elfoglaltnak érzem magam, akkor mondjuk a Finci barátnőm hogy a francba szervez össze 4 gyereket, munkát stb. (Mondjuk a Márti sem lehet semmi 5 gyerekkel.) Szerintem az ilyenek csak UFO-k, lejöttek a földre engem alázni.
Visszatérve a nyafogáshoz, hogy miért is nem tudtam írni, a nagy seggvakarás közben befőztem 6 kiló meggyet lekvárnak, amiből lett 10 inci-finci mini üveg (olyan pestós üveg formájúak), persze mikor Azuram meglátta, hogy mi lett az eredménye a napok munkájának, szinte a térdét csapkodva röhögött, hogy hát ezekből akarok én ajándékozni, vacsorára egy ültő helyében befalja. Tény, ez a meggyberakás nem egy hálás feladat, jövőre nem vállalom be, na de jön még idén a barack, még bizonyíthatok. Viszont a kisasszony igen nagy segítségemre volt, olyan ügyesen magozott, csak ne kóstolgatott volna annyit közben.
Most ugrott be, hogy tényleg simán csak a Nórira kell fogni, hogy azért lett ilyen kevés lekvár, mert együtt csináltuk ...

És végül tegnap óta a nagy rinyánk az az átkozott ótvar. Igen, ótvaros lett a lányzó (sasszeműek a füle hegyét nézzék a képen), és sajnos visszaeső, merthogy két éve már háromszor túlestünk rajta, csak lapítottam (nem mondom, hogyan), mert olyan cikinek éreztem a dolgot, nem is írtam róla. Viszont idén már több helyről is hallottam, hogy gyerekeknél ezt a betegséget diagnosztizálták, így lehet, hogy én is teszek egy részletesebb beismerő vallomást. Most gyógyítom a Nórát és mihamarabb túl kell esnünk rajta, mert akkor annyi a fürdéseknek, pedig még egy jó kis Szelidi-tavi lébecolás is tervben van.

Vacsorázunk. Anyósom nagy elánnal készíti Nóránank a vajas kenyerét, mire a gyermek megszólal: Mamaaa, ne széttaposd a vajat a kenyeren! (Fordítok: ne kend szét a vajat.) Viszont a kép gyorsan beugrott, ahogy anyósom ráugrál, megtapossa a kenyeret, majd odaadja, hogy jó étvágyat, drágám!

Egy másik eset, mikor lefektettem Nórát, aki megszólalt, hogy anya, ne levilágítsd a lámpát! Hirtelen nem is értettem, hogy mit ne csináljak, de folytatta, hogy mert félek a sötétben... Világos?! :-)

Az igekötők pozicionálását is felvettük a gyakorlandók listájára ...

Tessék kérem, itt egy videó a malacomról, aki teli pofával zabálja a kukoricát, ami már a tavalyi nyár és gyanúm szerint egyben az idei nyár slágere is lesz.

Ennek a videónak van több érzékeny pontja is:
1. A gyerek még mindig gusztustalanul nem angol kisasszonyok módjára eszik, így ideje egy kis illemtanba is belevágnunk, az oviig fel is pörgetem az eseményeket. A szalvétahasználat már úgy, ahogy, megy legalább.
2. Most ti is láthatjátok, hogy nem piskóta, ahogy a lányom izzad, tényleg nem túloztam a korábbi posztban.
3. Nóra imád parancsolgatni, most itt csak egy kis ízelítő hangzik el, hogy egyek már, de esküszöm nektek, hogy nem telik el sok idő, és újra és újra kapok egy utasítást (és ekkor anyuka magába roskadva elgondolkodott, vajon kitől tanulhatta ezt el? nem, én nem lehetek! mondogatta magában ...)
4. Na, és végre megvan az a hang is, amitől mindig szanaszét röhögjük magunkat, ugyanis Nóra, mikor nagyon ízlik neki valami, hangosan hmmm-ög hozzá. Egyszer viszont Edina közölte velem, hogy te meg mit röhögsz, hiszen pont így csinálsz te is. Jéé, nem is vettem észre, válaszoltam ártatlanul és tényleg, azóta megfigyeltem ...
5. Nem lehet nem észrevenni az sem, hogy azuram jelen van a háttérben, mert hiába intettem neki, hogy cssst, videózok, csak nem tudta megállni, hogy szerves része legyen a performansznak, ráadásul még a ripacskodási duettjüket is bedobta a végén, amire én gyorsan, reflexből stop gombot nyomtam.

Figyelem! Az alábbi képsorok nem serkentik az étvágyat, sőt evés előtt kifejezetten nem ajánlott, ezért kérem, gyermekek csak szülői felügyelettel tekintsék meg!

Közkívánatra némi tudósítás a friss, ropogós és zabálnivaló unokatesóról, Leticia kisasszonyról.
Ha egy picit nem figyelünk oda Nórával, pikkpakk kitúr minket a blogunkról és átveszi a hatalmat. Azt vettem észre, hogy a barátnőim is már csak úgy köszönnek nekem, hogy "mi van Lettikével" khmmm ... Szóval a kedélyek csillapítására, íme a párductestű nő (persze kitől mástól kaphatta ezt a rucit...)

Mellékszálon a Nórit is beleszővén valahogy a sztoriba, elmesélném, hogy az unokatestvér kapcsolat is szépen fejlődik, ami jelenleg abban nyilvánul meg, hogy Nóra finoman simogatja a hasát és mondogatja neki, hogy gá-gá-gá (egyébként ez nála a kisbabák gyűjtőfogalma némi lekicsinylő felhanggal) majd körbe is ugrálja, ilyenkor lesben állva figyelek ezerrel és próbálom odébb hajtani a kis szöcskémet, nehogy Letti hasán landoljon. És mikor megkérdeztem tőle, hogy hogy tetszik neki a pici, csak annyit mondott, hogy vicces.

Hirtelen ötlettől vezérelve ma elmentünk az állatkertbe. Mivel az ismerősök legtöbbje lehúzott a Balatonra (sőt, egyes nászutasok Mexikóban süttetik a hasukat), fogtuk magunkat Nórával és kiruccantunk állatokat nézegetni.
Jól ki is fundáltam, hogy hétköznap 10-kor nincs az a hülye, aki kint dekkolna, ehhez képest kígyózó sorban álltunk vagy 20 percet a pénztárnál, de mivel feketelovag nem adja meg magát, hamarosan csörtettünk is az állatok között egyenesen az első játszótérig. Hát igen, az állatok kaptak egy-egy pillantást, esetleg egy érdeklődő kérdést, hogy mégis kikkel van dolgunk, aztán ennyi elég is volt. Bezzeg a játszótérről nem tudtam elráncigálni, ami ráadásul nem kis pisiseknek van kitalálva, így kénytelen voltam én is le-fel lépcsőzni, mászni, sőt még a csúszdán is le kellett jönnöm, nem kis aggodalommal, vajon a fenekem nem szorul-e be félúton. De szerencse, hogy a nyomában voltam, mert a kalózhajón kb. 2m magasságban egyszercsak látom, hogy préseli át magát két fakorlát között, gondolván, hogy ő ott lemászik, alattunk persze semmi.
Szóval, miután a nyelvem már a térdemnél lógott, próbáltam meggyőzni a kisasszonyt, hogy nézzünk tovább állatokat, de nem sikerült hatnom rá, így újabb kört tettünk a várban, majd daru technikával (hónalj alá befog és kiemel) továbbálltunk, itt már nem volt apelláta. Valamiért a kígyók nagyon lekötötték, majd a jegesmedvéket is "hosszan" néztük.
Aztán észrevett egy markológépet, így le kellett ülnünk és bámultuk, hogyan dolgozik. Na, ez volt a csúcspont, azt hiszem, a kisasszony elkapta az állatkert lényegét. Mikor végre tovább sétáltunk, elkiáltotta magát, hogy anyaaa, gyereee játszótér, na ez volt az állatsimogató. Gondoltam is magamban, itt ugrik a majom a vízbe, és bátor Sir Robinnal bemásztunk kecskéket simogatni, íme:

 Nóra nem simogatott kecskét, viszont kecskék simogatták és ették Nórát, meg a táskámat és a ruhámat. Aztán mikor vagy öt kecske közeledett egyszerre felénk, Nórát felkaptam és eliszkoltunk a simogatóból. Végül is én csak egy városi lány vagyok hö-hö.

Mivel az idő elrepült, indulnunk kellett haza, ekkor a fehérkalapos kisasszony bemutatta még búcsúzóul a földrelevágódós technikát (jelezvén, hogy még nem akar jönni), amire én válaszul gyorsan előkaptam a kamerát. Valahogy leeshetett neki, hogy nem jött be, mert utána csak szaladt felém, hogy anya-anya, és szépen hazajöttünk.

 

Szerintem most egy kis időnek el kell telnie, és újra megpróbálhatjuk az ismerkedést az állatokkal.

És igen, Fincinek már megint igaza volt! Egyelőre...
Úgy látszik, látta rajtam az ebattakölyke, hogy kiborult a bili és valóban igen drámaian léphettem fel az ominózus eset kapcsán (konkrétan remegett kezem, lábam, hangom is), mert azóta a gyermek, mint egy angyalka közlekedik az utcán. Még akkor is, mikor sprintelve rohan a járdán és elkiáltom magam, hogy állj (többször is megteszem, csak hogy gyakoroljuk), satuféket nyom, a szandál talpa fél millit kopik/alkalom, és a gumi égett szagát lehet szippantani a levegőben. Én pedig elégedetten bazsalygok és megdicsérem, hogy nagyon szépen közlekedik, így kell ezt csinálni. Aztán el ne romoljon újra ez a járgány.

Egyébként a múltkor kihagytam még azt a sztoriból, hogy míg hazaértünk az autóval, nem szóltam egy szót sem, persze a kisasszony is kussban ült végig, egy szót sem mert szólni, aztán otthon újra felevenítettem a témát, de már nyugodtan és higgadtan. Próbáltam neki szépen mindent elmagyarázni az utakról, veszélyes autókról, meg a kvantumfizikáról és közben olyanokat is mondtam, hogy tudod, nyuszi, ma nagyon mérges volt anya, mert kihúztad a gyufát ... erre ő anya, milyen gyufát húztam? és mi az a gyufa? Ez volt az a pont, mikor rövidítettem a prédikációmon.

Az anyasággal az a legnagyobb bajom, hogy nincs főnököm. Ha lenne, akkor tegnap páros lábbal rúgott volna ki, vagy ha nem tette volna meg, akkor akkor én tutira felmondtam volna, mivel olyan ökörnek egy percig sem dolgozom, aki nem látja, hogy mekkora balfék vagyok.
Van egy dolog, ami már néhány napja emészt (mindjárt erről is), de a pontot az i-re a tegnapi játszóterezésünk tette fel. Történt ugyanis, hogy délután kimentünk a gyerekkel, aki szokásához híven szüntelen energiával rótta a köröket, csúszda, mászóka, pörgős kerék stb. majd amikor már úgy láttam, hogy félhulla (ami persze sosincs), elindultunk hazafelé, szó nélkül jött is, sőt szaladt, egyenesen a kapuhoz, amit már simán kinyit, majd ki a bevezető útra ahol sprintelve rohant a sarokig, persze én közben üvöltöztem, hogy állj! azonnal állj meg!, de ez a liba rám sem hederített, hanem rohant egyenesen a sarok felé. Ráadásul én kis papucsban, szoknyában voltam (hát nem így kell játszótérre öltözni), amiben nem tudtam elég gyorsan szaladni, így csak azt láttam, hogy a lányom rohan egyenesen a sarok felé, ahol közben felbukkant a busz én meg klaffogva rohanok és őrjöngve kiabálok, mikor már a busz is padlóféket nyomott, a Nóra hátrafordult röhögve, majd lekanyarodott a bevezetőútról a járdára és vágtázott tovább (nem szaladt le az úttestről). Ekkor utolértem, elkaptam és megtettem azt, amit sohasem tennék: egy nagyot csaptam a fenekére, és még mindig nem suttogva mondtam neki, hogy ilyet nem szabad csinálni, az állj, az állj és minden mást, amit csak el tudtok képzelni ... A szívem nyilván ezerrel vert, a gyerek pedig még mindig kuncogva figyelt engem. Na, ekkor eldurrant az agyam és bevetettem a végső - eddig leginkább bevállt - tiltott fegyvert, a zsarolást. Igen, bevallom, ez az egy jött be nekem büntetésként, más nem, ezért alkalmanként igenis használom. Nóra, nem nézheted meg este a Hupikék törpikéket! Na, erre elkezdte kapiskálni, hogy valami nincs rendben ...
De könyörgök, hol rontottam el?! Eddig szót fogadott, vagy nincs olyan, hogy eddig, hanem csak a most?! És ha csak a most van, akkor mindig ezerrel oda kell tenni magunkat?! És ha egyszer azt hittem, hogy már valamit megtanítottam, akkor az mégsincs úgy?! Hogy kell ezt csinálni?!
Aztán este átjött Finci barátnőm és kicsit helyretette a lelkem, mármint megvigasztalt (már ha ezzel vigasztalni lehet), hogy a Sári motorral gurult ki az út közepére, ne aggódjak, pedig aztán a Sárinál jobb kislányt el sem tudok képzelni. És hogy ezekből az esetekből ők is levonják a tanulságot, higgyem el ... meglátjuk. Mindenesetre én ilyen éles szitukra még nem vagyok lelkileg berendezkedve, szeretném majd csak akkor a második sokkot kapni, mikor egy szép napsütéses reggelen először meglátom a 46-os cipőpárt a bejárati ajtónknál.

Ha már panasznapot tartok, akkor a másik nyomasztó dolog a múlt héten kezdődött. A főszereplő, vagyis B. Nóra, elkezdte rágni a körmét. De úgy igazából, tövig, sőt még annál is lejjebb. Mikor megláttam a kezét, majdnem elbőgtem magam, egyrészről azért, mert hogy néz ki, másik pedig a miéééért?!
Azt már megfigyeltem, hogy mióta nem cumizik, alkalmanként kotorászik a szájában, de ez olyan kis ártalmatlan matatásnak tűnt, de most, hogy ez van, erősen elgondolkodtam azon, hogy kell-e még neki a megnyugtatásként igen jól működő cumi. Persze még nem dugtam vissza a szájába, egyelőre próbálkozom a gumi fogkefével meg mindenféle rágható cuccost teszek a környezetébe, mert ugye kigugliztam erről cikkeket és azt írják, hogy ilyen korban még nem kóros, inkább kíváncsiság, unalom stb. Később már a belső feszültségnek lehet a jele, amire nagyon oda kell figyelni és sok-sok szeretetet adni. Na, ez az, amitől újra dugámba dőltem, mert ennek a gyereknek per pillanat a legnagyobb bánata az lehet, hogy egységnyi idő alatt éppen csak ketten nyalják a seggét. De lehet, hogy rosszul látom. Már semmit sem látok és tudok és értek, meg minden más ...

Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy hét kánikula. Nem, nem is, inkább onnan kezdem, hogy a kisasszony hőháztartása - mint sok minden más - kiköpött az apjáé, magyarul egyformán bazira izzadnak. Amint melegebb a kelleténél az időjárás, én élek végre, mint hal a vízben, ezek ketten meg tocsognak a verítékben.
Már az esküvőnkön a templomi fogadalom is azért fordult harsány röhögésbe (amire a mai napig nem vagyok büszke), mert Azuramnak először finoman gyöngyözött a homloka, majd a halántékáról apró pöttyök kezdtek folydogálni, majd megindult egy vízcsepp a homloka közepén végig az orrán, természetesen közben egyre nőtt és nőtt, míg egyszercsak az orra végén megállt és ott himbálózott, se le-se fel állapotban egy óriási izzadságcsepp. Én ezt mind végig moziztam, majd nem bírtam tovább, kipukkadtam, és ekkor szabadult el a hangulat (de főleg nálam, majdnem nem lettem feleség) ...

Szóval Bucifej is örökölte ezt a nőknél kiváltképpen kedvező tulajdonságot, így rendkívül szépen tud izzadni. Nagyon kell figyelnem, hogy már eleve úgy öltöztessem, hogy ne szakadjon a víz róla (mert ha magamból indulok ki, akkor már simán megfőztem volna ezt a gyereket). Íme, bizonyíték a régmúltból:

És van minta a jelenből is, amikor a már említett kánikulai körülményeket enyhítendő nagy fagyizást csaptunk, stílszerűen az immár harmadik nyarat megjárt fagyis ruhában. Az ügy pikantériája az, hogy a kis libának már szépen megnőtt és kunkorodik is a haja (ecseteli a büszke anyuka, aki korábban attól rettegett, hogy az ő lányát tán sosem fogja fésülgetni), ezáltal egy-egy melegebb napon csuromvizessé tud válni a feje, különösen az alvások után.

És itt érünk el végre a sztori végéhez, hogy a fodrász nagymama látván, milyen szörnyű lobonc van a gyerek fején, ami ráadásul állandóan csatakos, újra megfente ollóját és a nyaralás első napján megkopasztotta a csirkét, mely matematikai egyenletet ha megoldunk, kijön belőle egy pistikefej, íme:

Találós kérdés! Mit láttok a képen?

(jágapap)

Ha nem találtátok ki, akkor magatokban keressétek a hibát, mert igenis, egyértelműen egy papagáj látható a képen, aki éppen ... ööö ... wc-zik?!
Mivel ma is gyönyörű felhőszakadásra és orkánszélre ébredtünk, gyorsan nekiláttunk rajzolni és festeni. Mostanában mindig kommentálja a kisasszony, hogy éppen mi van készülőben, de igencsak el kell eresztenem a fantáziámat, hogy azt a valamit meglássam, viszont ez a madár egész jól kivehető. Szegény a végén a festékek áldozatává vált ... 

Idén is hoztuk a formánkat és istenien nyaraltunk a Balatonon. Napozás, fürdés ... így:

Nonkomformisták lévén mi felhőben napozunk és esőben fürdünk. Nem mondom, hogy klassz!
Azon gondolkodom vadul, hogy beindítom a mikornemenjunknyaralni.hu-t, ahol csak simán beírom minden évben a tervezett nyaralási dátumunkat, hogy legalább mások megmeneküljenek a rossz időtől.

Ma délután megszületett Nóra első unokatestvére, Letti. Nem volt egyszerű menet, de úgy tűnt, a kisasszony teljesen elégedett a dolgok alakulásával, mert máris óriási vigyorokat osztogatott a család megszeppent és meghatódott tagjainak. És a paraméterek: 3300gr, 55 cm (úgy látom, a kerek egészeket kedveli, biztos lesz némi matekos vénája, ha már most így zsonglőrködik a számokkal).

B. Nórán az ellibásodás jegyeit vélem felfedezni... 
Beletanult a nyávogásba, úgy, hogy közben kolibrikat megszégyenítően csapkod a kezével. Reggelente megmondja, hogy mit akar felvenni (pörgős szoknyák és cicás felsők első helyen, szín igény még nem merült fel). 
Felvett egy pillarebegtetős és szemzugból oldalra nézős tekintetet is, rájött, hogy ezzel mindent gyorsan el tud érni. És ha ez még nem lenne elég, újabb hobbija, hogy sminkel, fésülködik, nézegeti magát a tükörben (jobban mondva nem tudunk úgy elmenni egy tükör előtt, hogy ne illegetné magát fél órán keresztül).

Több hipotézisem is van, hogyan fejlesztette eszköztárát:
a) vérében van, és kész
b) elrabolták az ufók és libaprogramot töltöttek fel a hardware-jére
c) simán az anyját utánozza, csak annyi önkritikája sincs (mármint az anyjának), hogy ezt észrevegye

Na, és itt a bizonyítékom:

A videónak van egy felettébb gyenge pontja, méghozzá én, mikor megkérdezem, hogy mit festel? Akartam mondani, mit festesz? Halál ciki! Gondoltam, hogy elsunnyogom az egészet, de mivel nem észrevehetetlen, ezért jobbnak látom bocsánatokért esdekelni. Már nem csak zápagyú kismama vagyok, de még a kapanyél is kilóg a számból. Mi jöhet még?!

Ma reggel átjön Nóra hozzánk és közli, hogy anyaaa, dörög az ég a szobámban! Ekkor észrevettem, hogy jéé, a mi szobánkban is, mik vannak ...

Na, igen! Beköszöntött végre a nyár, és én egyből rácuppantam a témára, mivel egyre erősebb volt bennem az aggodalom, hogy Nóra lesz az első kamasz a világon, aki pelenkával közlekedik.

Tudom, tudom, semmit sem szabad erőltetni, de ennek a csajnak esze ágában sincs megszabadulni a lába közötti csomagtól. Azt találtam ki, hogy csalinak veszek cuki bugyikat. Megtettem és meg is mutattam Nórának, aki teljesen odavolt érte és közölte, hogy azonnal fel akarja venni. Bajszom alatt somolyogva mondtam, hogy ha nagyon akarod, hát persze, legyen, csak akkor a pelust is el kell távolítani, amivel így már nem volt gondja. Íme egy bugyogós bucifej!

Azóta pisil rendesen a wc-be, na meg persze becsurog a bugyiba is, ami nem tetszik a kisasszonynak és olyankor terpeszben közlekedik és közli, hogy ezt gyorsan vegyük le róla. Alváshoz meg jön a pelus.

Mindenesetre kezdek megnyugodni, hogy talán mégiscsak sikerül oviig ezt a projektet véghezvinni. Csak legyen sokáig ilyen jó idő!

Nagyon sűrű hétvégénk volt. Szombaton kezdődött ezzel:

Nem, nem ment férjhez a lány (habár most elbizonytalanodtam a képeket látván, mindenesetre nem vettem fel kalapot az esküvőre, jujj). Jon és Nóra volt a gyűrűvivő koszorúspár az Edina és Olivér esküvőjén. A képen jól látható, hogy Joni milyen komolyan vette a feladatot, mert amint kezébe adtuk a párnát, szorította ezerrel, mintha legalábbis a legújabb autóját tartaná a kezében. Nóri pedig csípőből nyomta a koszorúslányságot (októberben már megvolt az első kör, akkor még azon izgultam, hogy egyáltalán a Bazilika ajtajából eljut-e az oltárig anélkül, hogy körbe-körbe szaladgálna, hasra esne, vagy ordibálna). Szerintem már simán levezényelné az egész násznépet is, olyan profi. De az elképesztő nem az volt, hogy ügyesen végigmentek és végrehajtották a küldetést, hanem az, hogy közben szórták a bájvigyorokat, meg az ugyemilyencukikvagyunk nézéseket. Úgy látszik, a kamerák számával egyenes arányban nő a cukisági faktoruk is. 

Aztán a hétvége további részében is velünk maradt a Jon, így vasárnap együtt mentünk a Mátrába, barátokhoz. Íme, ahogy a kisasszony a hegy tetején elfogyasztja délutáni teáját, hozzá süteményt csipeget és bájosan elcseveg az időjárásról.

A másik fotó pedig azt illusztrálja, hogy hogyan rohamozott meg 4 gyerek egy babahintát, ami elméletileg 100 kilót is kibír, gyakorlatilag 80-at sem, így egy nagy huppanás lett a vége, amit mindenki sérülésmentesen megúszott. (Azt pedig ne kérdezzétek, hogy egy babahintát miért kell 100 kilóra tervezni, vagy ha nem sikerül nekik, miért írják mégis rá.)
A hétvége másik nagy eseménye volt, hogy szombat este (esküvő után) Jon is anyós pajtáséknál aludt (hogy mi, galád szülők jót bulizhassunk), így együtt töltötték az egész estét. Vacsora, fürdés, majd fekvés a franciaágyba. Első alkalom, hogy ők ketten együtt, egy ágyban aludtak. Azaz csak aludtak volna, mert állítólag negyed óra elteltével óriási sírás volt, mert Nóra elkezdte rángatni Jon fülét - aki már javában aludt volna -, mert a kis macának éppen beszélgethetnékje volt. (Nem is értem, miért ismerős ez a szitu.) Gyors szétfektetés lett a vége, és mindenki horpasztott nyugiban reggelig.
És Zoli (nem a Zuram) fotóblogjába is beverekedte magát itt.

Örömmel újságolom a nagy hírt, hogy B. Nórát felvették a nem körzeti, de önkormányzati oviba. Ennek esélye egyenlő volt a nullával, így gondolom most érthető, hogy madarat lehet velem fogatni.
Történt ugyanis, hogy ma délelőtt - a továbbra is pocsék, latyakos időt kicselezve - sétálni indultunk, és ha már úgyis körözünk, gondoltam, megnézzük az óvodai felvételi eredményeket, amit mára ígértek kifüggeszteni. Két oviba jelentkeztünk (amelyeknek pontosan a mértani közepénél lakunk) és hát az esélytelenek nyugalmával konstatáltam is az első, körzeti ovinál, hogy hát igen, teljesül a papírforma, nem vették fel a gyereket. Fejben már fogalmaztam is az új posztot, a miaszartcsináljakagyerekkelszeptembertől címmel és közben átsétáltunk a másikhoz is (ahová csak azért jelentkeztünk, mert hát miért ne, meg hogy kettő mégiscsak több, mint egy, és hasonló racionális indokok). Erre, nem hittem a szememnek, de ki volt írva, hogy Nóra felvételt nyert, ráadásul a hab a tortán, hogy a Jon is, és egy csoportba fognak járni. Igaz, csak szeptember 27-től mehet (mivel 26-ai), de ez legyen a legnagyobb gondom ...
Írták még a kifüggesztett papíron, hogy az étkezést már most be kell fizetni, csekket bent kell kérni az irodában. Gyorsan be is szaladtunk érte, de mondták, hogy mivel a lányom később kezd, majd csak szeptemberben adnak csekket. Erre én szóltam, hogy inkább adjanak most egyet, én befizetem, csak nehogy meggondolják magukat, persze röhögtek rajtam és nyugtattak, hogy nem lesz gond, a gyerek fel van véve. Különben is örülhetek, hogy ilyen mázlisták vagyunk, mivel csak azért került be a lány, mert idén 2 csoport indul kivételesen. Szóval tiszta behalás az egész. Hihetetlen! 

Mikor jöttünk ki az ovi épületéből, Nóri halkan megjegyezte, hogy akkor ő már nagylány, igaz? Persze, ráadásul óvodás is - válaszoltam. Mire ő: jó, akkor maradna is itt játszani ...

A lényeg, hogy Bucifej szeptember végén megy oviba én pedig hamarosan szülői értekezletre, olyan izgi ...

A szitu a következő: Nóra vadul homokozik, majd egyszer csak megszólal: Anyaaa, úgy nem szeretem, mikor ezeket mindig ide teszem!
Le sem tagadhatnám, hogy a lányom ...

Ja, és köszönjük, jól vagyunk, már mindenki újra egészben van (Nóra után még rajtunk is átcikázott a kór).

Nem értem, miért, de az első tavaszi fecskékkel együtt a fosós-hányós vírusok is megérkeznek hozzánk (talán túl szép lenne, ha végre csupán a szép időnek és játszóterezésnek örülhetnénk). Így volt ez tavaly és így lett idén is. Nóra bekapott valami szörnyeteget (mondjuk a dologban gyanús, hogy a nagyszülők most lábalnak ki belőle és a hétvégén náluk voltunk, vagy ez már több mint gyanú?!)
Tegnap délután 5x cseréltlem pelenkát, az éjszaka kellemes vízkanalazgatással és hányástakarítással telt, a ma délelőtt pedig totális legyengülést és újabb pelenkacseréket hozott (a tartalmukat nem elemezném diszkrét neveltetésemnek köszönhetően, legyen elég csak annyi, hogy folyamatos kakaszagot érzek az orromban, és a ha a vírustól még nem is, ettől forog az én gyomrom is ezerrel). Ráadásul nehezített pályára lettem helyezve, mert a szomszéd kisfiú, Jon is benyakalta a cuccost (gyorsan rá is jöttem, hogy feltehetően a lányomtól), ezért őt is bevállaltam, mivel az anyukája dolgozik ezerrel (meg persze némi bűntudattól vezérelve is, ha már elterjesztettük a kórt kis mikroközösségünkben is).
Ezzel tehát Nóra és Jon szerelme újabb fokozatra lépett, a nincsegymáselőttszégyellnivalónk szintjére. Ráadásul annyira jó fejek voltak, mert felváltva engedték ki a cuccost, így mindig rendbe tudtam rakni az egyiket, míg a másik csendben gubbasztott. Szépen betartották a kiskanalazási szabályt is, pedig láttam rajtuk, hogy majd meg vesznek egy kis vízért. Cserébe rendeztünk egy maratoni, egész délelőttös hupikék, kisvakond, noddy nézést megspékelve többkötetes annapetigergő felolvasással.

Itt pedig a két kis esendő majom, mai állapotukban:

A szívem szakad meg értük, de bíztató a helyzet, mert most éppen alszanak, így remélhetőleg összetákolom őket délutánra.

Hétvégén a következő párbeszéd zajlott közöttünk:

Én: - Nóra, kérdezd meg apát, hogy kér-e kávét!
Nóra: - Nem kér, majd szombaton! Válaszolta minden átmenet nélkül.
Én: - Ööö, ok, de ma szombat van.
Nóra: - Óóó, anyaaa, akkor kérdezd meg te!

Hmmm, ügyes ...

Azuram fejébe vette, hogy színészmesterséget szerintem ripacskodást tanít Nórának az esti fürdetések után, amely az idő folyamán kis szeánsszá fejlődött náluk (itt már írtam is erről). Hát igen, ez Azuram egyik furcsasága, de megbocsátom neki, mert nagyon viccesek.

A videón látható, hogy a kis majom hűen követi az utasításokat, még akkor is, mikor apja az előadás hevében kissé túlzásba esik és rángatja összevissza a fejét kíváncsiság okán, így a tanítvány abba a tévhitbe kerül, hogy a fejrángatás szintén része a mimikai műveleteknek. Továbbá újra látszik a gyermek kameraérzékenysége, mert folyamatosan figyeli az lcd kijelzőt is, csekkolván, milyen jól mutat majd a felvételen ...